********************************************

 

****************************************************

 

/eredet-Veniam/

*

Testvéri szeretet (Igaz történet!)

 

Már jó ideje hallgattam, ahogy édesanyám sóhajtozva emlegeti milyen régen látta, ölelte szeretett testvérét Öcsit, kivel közös képe a szoba egyik legjobban látható helyét foglalja el és aki annak ellenére, hogy az élet mind jobban elsodorta őket egymástól, valahogy mindig módját lelte látogatásának és időről-időre fel-felbukkant, megörvendeztetve testvéri szívüket a találkozás örömével.

 

Mivel legutóbb nyolc évvel ezelőtt történt ilyen, ezért egy remek ötlet birtokában úgy gondoltam, eljött az ideje annak, hogy a kezembe vegyem a kezdeményezést, így cselekedni kezdtem.
Sajnos hamar szembesültem az elszomorító ténnyel, miszerint a korábban biztos nyomok, melyek Öcsihez vezettek, mára már nem élnek. Ezután az internet csodálatos rengetegéből próbáltam meg Őt kihalászni valahogy, de nem jártam sikerrel. Tervem megvalósításához segítséget remélve a fiai után eredtem, de mindhiába. Persze talán van olyan rokon, akit egyszerűen csak felhívhattam volna megérdeklődni, tud-e valamit róla, de ezt kockázatosnak ítéltem meg, a meglepetésre nézve, amit azzal akartam okozni, hogy a két testvért, akik egy év különbséggel megegyező napon születtek, most végre együtt ünnepelhessen.
Valamiért úgy éreztem óvatosnak kell lennem.
Nem maradt más hátra, csak az utolsó ötletem és mivel volt egy jó tippem, melyik városban kereshetem sikerrel, ezért hamar beléptem egy olyan közösségbe a világhálón, amelyben jó eséllyel remélhettem segítséget.

 

De attól féltem nem veszik majd elég komolyan, ezért aztán mégis csak prózában fogalmaztam meg kit keresek, mégpedig az alábbi szöveggel:

 

„Üdvözletem minden Dunakeszisnek!
Köszönöm, hogy itt lehetek! Mint egykori Keszis, a segítségetek szeretném kérni. A nagybátyámat szeretném megtalálni, aki tudomásom szerint még ott lakik. Kiss Bélának hívják és 57 éves, bár nem látszik annyinak!
Egy autóbontóban dolgozott még pár éve és a legtöbben Öcsinek ismerik.
Mivel eddig még nem jártam sikerrel abban, hogy megtaláljam, ezt a módját választottam a keresésnek. Bízom abban, hogy szerencsével járok.
Van két felnőtt fia is, Ádám és Béci, talán ők is Keszisek.
Örülnék, ha tudnátok segíteni egy családi meglepetés létrejöttében. Aki tud segíteni, annak privát üzenetét várom. Köszönöm!”

 

Hát nem kellett sokat várni azt meg kell hagyni, másfél óra elteltével jelentkezett egy jótevő, aki felismerni vélte a leírás alapján és megadta a kisebbik fiának az elérhetőségét, neki azért előtte elmesélte mit olvasott, ami miatt rá gondolt.
Rövid üzenet váltás után a telefonszám jónak bizonyult és este a vonal másik végén már az unokatestvérem beszélgetett velem. Azonnal egy hullámhosszon voltunk.
Hát igen! Ebből is látszik, rokonok vagyunk!
Miután kicsit újra megismerkedtünk és meséltünk egymásnak, elmondtam neki tervemet. Ez olyannyira elnyerte tetszését, hogy nem csupán az oroszlánrészt kívánta vállalni a megvalósításból, hanem a teljes meglepetés érdekében még azt is kitalálta, hogy édesapját megtévesztve szervezi meg az utazást, így Ő se fogja sejteni mi vár rá, és hogy az öröm teljes legyen még a testvérét is beszervezi, így mind együtt jönnek el a megbeszélt napon.
Amikor ezt elmondta rögtön megértettem, miért ezt az „óvatos” utat kellett választanom.
Ügyesen megbeszéltük a részleteket és nagy titokban folytak az előkészületek a nagy eseményre, amely egyre csak közeledett, mígnem elérkezett a várva várt nap és pillanat.
A történet innentől szinte leírhatatlan!

 

A jelenlévők szívébe örökre bevésődött, ahogy a két testvér csillogó szemekkel ölelte egymást.
Rögtön remek hangulat kerekedett és mindenki nagyon jól érezte magát. Ettünk, ittunk, vigadtunk úgy, mint régen.
Aztán a külön ez alkalomra gondos kezekkel készített tortát jóízűen tüntette el a föld színéről a társaság.
Soha nem felejtem el azt a napot, amikor láthattam édesanyám és nagybátyám önfeledt örömét és testvéri szeretetét, amely beragyogta, ezt az amúgy zord világot.

 

Erre a különleges napra született vers itt olvasható:

 

Hol vagy Öcsi?

 

Hol vagy Öcsi, merre járhatsz?
Kereslek, de nem talállak!
Jól eltűntél, ahogy látom,
Megkerüljél, alig várom!

 

Kutatásom sikertelen,
Pedig nagyon igyekeztem.
De mivelhogy mindhiába,
Nem maradt más végül hátra,

 

Gondoltam egy merészséget,
Kérek szíves segítséget.
Sikert ettől úgy remélek,
Személyedről rím regélek.

 

Hangja bársony, haja őszes,
Szerelésben ő a győztes!
Sármos mosoly, finom humor,
Rendes ember hiszem, tudom!

 

Lassan hatvan életkora,
De a látvány nem akkora!
Társasága kedves emlék,
Dunakeszin lakott nemrég.

 

Neve legyen tabu téma,
Nem engedi a cenzúra.
Aki Öcsinek ismeri.
Annak úgyis azt jelenti.

 

Ezúton is kérem szépen,
Engem rögtön értesítsen,
Ha valaki bizton látta,
Valahol őt mostanában.

 

Lehet kissé nevetséges,
Talán mégis lehetséges
A családot összeszedni,
Együtt vígan ünnepelni.

 

 

 

****************************************************

 

Barátság...

 

Ma reggel a presszóban, egy idős bácsi hozzám fordult és ezt kérdezte: Tudod mi az a „barátság”? Válaszolni akartam, de félbeszakított: Látod azt az úriembert annál az asztalnál? Ő a legjobb barátom, ’39-ben születtünk mindketten, együtt nőttünk fel. Minden nap ide jártunk ebbe a kávéházba. Ittunk egy feketét, és elolvastuk az újságot… valójában ő olvasta fel nekem az újságot, mert én nem tudok olvasni. Mindig együtt voltunk. Aztán ’78-ban összevesztünk… még verekedtünk is. Azóta nem beszélünk, még csak nem is köszönünk egymásnak. De minden nap idejövünk a szokott időpontban. Látjuk egymást, de nem köszönünk, és külön asztalhoz ülünk. Mindketten megisszuk a feketét. Ő minden nap fogja az újságot és hangosan felolvassa. Az emberek azt hiszik bolond, de értem teszi… 1978 óta.

 

 

dusza tibor

 

****************************************************

 

 

 

Varrónő

A varrónő egy nap a folyó mellett üldögélt és varrogatott, s egy hirtelen

gyűszűje beleesett a folyóba. Sírni kezdett, mire megjelent az Úr és megkérdezte: "Miért sírsz?"

A varrónő elmondta, hogy a gyűszűje beleesett a vízbe, pedig lenne rá szüksége a megélhetéshez.

Az Úr lebukott a víz alá, majd megjelent egy aranygyűszűvel. "Ez a te gyűszűd?", Kérdezte. A varrónő azt válaszolta: "Nem.:" Az Úr ismét lebukott és felhozott egy ezüstből készült gyűszűt. "Ez a te gyűszűd?", Kérdezte újra. A varrónő ismét azt válaszolta: "Nem." Aztán újra lebukott és felhozott egy fagyűszűt. "Ez a te gyűszűd?", Kérdezte az Úr.

A varrónő azt válaszolta, "Igen."

Az Úr nagyon megörült a varrónő őszinteségének és odaadta neki Mindhárom gyűszűt és a varrónő nagyon boldogan tért haza.

Nem sokkal később a varrónő a férjével sétálgatott a folyóparton, mire az
hirtelen megbotlott és beleesett a vízbe. A nő ismét sírni kezdett, az Úr újra megjelent és megkérdezte:

"Miért sírsz?"
"Ó, Atyám, a férjem beleesett a vízbe!"
Az Úr lement a víz alá és felhozta Mel Gibsont.
"Ő a férjed?", Kérdezte.
: "Igen", mondta a varrónő.
Az Úr dühös lett. : "Hazudtál! Ez nem igaz!"
A varrónő ezt válaszolta:

"Ó, kérlek bocsáss meg nekem, Uram! Ez egy félreértés. Tudod, ha nemet mondtam volna Mel Gibsonra, te felhoztad volna Tom Cruise-t ... Aztán ha óra is nemet mondtam volna, felhoztad volna végül a férjemet. Aztán mikor igent mondtam volna rá végül, nekem adtad volna mindhármukat. Uram, én egy szegény asszony vagyok, nem tudok három férjről gondoskodni, Mindössze Ezért mondtam igent Mel Gibsonra. "

A történet tanulsága: ha egy nő hazudik, annak mindig jó és tisztességes oka van és mások javára szolgál.

 

 

/Vicente Romero Redondo/

 

 

 

*********************************************************************************

 

 

 

 

 

 

 

Turisztikai látványosság ...Vagy még az sem.....

 

 

 

 

 

 

 

Hajdan, vagyis még a rendszerváltozás előtti időkben, amikor a efsz volt a falu legnagyobb munkáltatója, majdnem miden háznál tartottak tehenet. Nem is egyet....
Megszűnt az efsz, a falu lakóinak nagy része munkanélküli lett. A háztáji is megszűnt, nem volt hol megtermelni a takarmányt. Akinek mértek ki földet, előbb-utóbb az is rákényszerült, hogy eladja. Az emberek egyre jobban elszegényedtek, jó tíz éve alatt felélték a tartalékaikat, beleértve az állataikat is. S közben a boltban szinte mindent olcsóbban meg lehetett venni, mint otthon előállítani. Így maradtak parlagon a kertek és üresen az istállók, ólak. Akkoriban nem érte meg néhány állattal vesződni. Ahogy telt az idő, a többség elbontotta az ólakat, a faanyagot elfűtötték. Azok, akik hajdan állatot tartottak, ma már idősek. A mai fiatalok meg már nem is értenének hozzá. Esetleg ha ENTER utasításra működnének.
Nekem jobb gyerekkorom volt. Nekünk ugyan nem volt tehenünk, de volt disznó, kecske, liba, kacsa, nyúl és mindenféle háziállat. Annak idején nem mentünk az üzletbe húst venni. Otthon midig volt. Nekem volt egy bárányom is. Bari Mari volt a neve. Nagyon jókat szórakoztunk együtt, hatalmasakat tudott ugrani , jó meleg bundája olyan pihe puha volt...amikor a tejet itta az üvegből csak úgy habzott a szája körül....Mikor megnőlt beadtuk a többi kozé a szövetkezetbe...nem lett belőle húsvéti bárány...
Karácsony közeledtével disznóvágás....az volt ám az esemény. Az esti vacsoránál nemcsak a közeli rokonok ültek az asztal körül, hanem a szomszédok is. Vacsora után kóstolót is kaptak. Másik héten máshol volt disznó tor, így mindig volt friss disznótoros hosszú ideig. S ha az újévben is kedvet kaptunk valami finom disznótorosra...na a padláson ott lógott a finom füstölt kolbász, amiből ha letörtünk egy darabot észre se vették...
Ja és a tehén...
Lassan az állatkertbe kell elvinni a mi falusi gyerekeinket, hogy tehenet lássanak.
És ha látnak egyet , megkérdezik miért nem lila?...s ha még egy utolsó akadna is a faluban lehet, hogy az már csak turista látványosság lenne...sajnos.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

************************************************

 

 

 

 

 

 

 

Karácsonyi készulodés....

 

 

 

 

 

 

 

Apukám szulei a szomszéd faluban éltek. A négy km-es utat gyakran megtettem gyerek koromban, néha a szuleimmel, vagy a bátyáim valamelyikével....nos ekkor egyedul mentem. Már nem emlékszem, hogy én akartam e menni meglátogatni a nagymamát és a papát, de mindenesetre orultem hogy ott is fogok aludni náluk. A  szobakonyhás kis házikó egy sokházas kozos udvarban volt , kozép tájt, melyet egy hosszú ún. gang kotott ossze a tobbi lakással. Papa a gangon pipázott  egy kis sámlin uldogélve, szokásához híven nagyokat szippantott, majd krákodott, és csak odavette nekem...no meggyotté?... én elsuhantam melette, s beszaladtam a konyhába. Jó meleg volt, pattogott a tuz a kis csikós sparheltben... kicsit a fust is kiszivárgott míg mama a tuzre dobott néhány hasáb fát. Már alkonyodott, az ablak elott karoslóca volt az asztal egyik oldalán a másik oldalon két hokedli. Fehér vastag vászon abrosszal volt az asztal letakarva. A tuz fénye néha megvilágította  s a sotét konyhát s csak akkor gyújtották meg a petróleum lámpát amikor már teljesen beesteledett. Vacsorához készulodtunk. Mama az asztal kozepére tette a kenyeret, mielott keresztet rajzolt rá a késsel. Az ablak szárnya mogul elovett egy csupor aludt tejet, kiszedte egy zománcozott bogrébe, elém tolta és azt mondta na egyé...én kanalaztam a suru savanyú tejet és nagy darabokat torve a kenyérbol, teletomtem a szám. Fínom volt a jó hideg tej/nem volt még akkor hutoszekrény-fridzsider/...amilyen hideg volt a kinti homérséklet kb. olyan hideg volt a tej is. Mindhárman tejet, kenyeret ettunk.

 

 

 

 

 

 

 

A nagyanyám apróra tépte a kenyeret, azt mondta hiányos a darálója, és nem tudná megenni. Mi koze volt a darálónak a kenyérhez, akkor nem értettem.

 

 

 

 

 

 

 

Vacsora után a nagyapám megint rágyújtott. Mondom fust van papa...Ott a meleg ahó a fust, ezzel lezárta. Aztán elovette az asztal fiából a kártyát és kiosztotta. Hogy mit kártyáztunk azt nem tudom már, de mindig én nyertem. Olyan jókat kacagtunk, minden csata végére volt valami kommentárja a papának.

 

 

 

 

 

 

 

A fali óra elutte a nyolcat. Mama hozta a lavórt, no mosakodás...én nem vagyok mocskos tiltakoztam hátha legalább itt nem kell este lábat is mosni, de mama már elkészítette az ágyat... akkora magas párna meg dunyha volt, hogy nagyon csábított hogy beleugorjak. Hát mostam lábat is, kozben a nagyapám kiment...adok még a Bodrinak, mondta ...majd mire bejott én már betakargatva nyakig-/a dunyha alatt jó hideg volt még az elején/ vártam hogy mama is mellém bújjon. Aztán ima és   jott a mamamese....az o kislánykoráról, hogy miért nem volt cipoje,  meg hogy nem járt iskolába, mert messze volt....és mire a harmadik mondatba is belekezdett elaludtam. Éjjel sokat forgolódtam, mert sehogyan se tudtam elférni, nagymamám testes asszony lévén mindig nekiszorított a falnak, reggel felé aztán mintha megnott volna az ágy, olyan lett mint a nagyasztal, jól elfértem. Mikor felébredtem akkor láttam hogy mama már a meleg friss tejet hozta, és jóreggelt kívánt a reggelihez. Finom foszlós kenyér , meleg tej...

 

 

 

 

 

 

 

Napkozben siettem neki segédkezni, mert karácsonyi készulodés volt. A karácsonyfa kis borókafenyo volt cserépbe ultetve, még bogyók is voltak rajta. A cserepet korultekerte fehér papírral és apró vatta csomókkal kidíszítette. Az ún. vadóka /apró savanyú alma/ volt még az ágak végére kotozve és betették a sarokba a lóca végébe. Nekem nagyon tetszett, majd befottes uvegbe gyertyát tett és meggyújtva az asztal kozepére tette. Délután káposzta levest fozott , gomba is volt benne és valami hosszú tésztát sodorgatott majd tepsibe tette egymás mellé oket és megsutte. Mikor kihult feltordelte, meleg tejjel meglocsolta és orolt mákkal , cukorral meghintette. A sparhelt sarkán mézet olvasztott és azzal is megcsurgatta. Ez lett a mákos guba. ...Én is megkóstoltam volna már, de mama azt mondta ma koplalni kell, csak este lehet enni belole. Ma a kis Jézus fog megszuletni s az o szuletése napjára van a karácsony.

 

 

 

 

 

 

 

Nem értettem. Honnan tudta , hogy a kis Jézus meg fog szuletni, hisz nem is ismerte az anyját se?! Nem fért a fejembe. Nem volt ideje elmondani mert jott értem az apukám és menni kellett haza, mert hátha már nekunk is hozott a Jézuska karácsonyfát...

 

 

 

 

 

 

 

Mikor a papától is elkoszontunk a markomba nyomott egy kis rongyba csavart valamit. Azt mondta csak otthon nézhetem meg mi az. Hát nagyon kellett sietnunk, mert kifúrta az oldalamat a kiváncsiság. Mikor haza értunk berohantam anyukámhoz hogy egyutt nézzuk meg. Egy baba volt, tenyérnyi nagyságú,  olyan rongybaba, fából volt a keze meg a lába. És haja is volt kócból. Voltak szárnyai is és a feje korul aranykarika....tiszta aranyból.../gondoltam akkor/. Nekem csinálta a nagypapa meg a mama . Vagy a Jézuska kuldte? Na mindegy volt. Oda ultettem a mi karácsonyfánk alá...Sokáig orizgettem, minden karácsonykor elokerult a karácsonyi dobozból....

 

 

 

 

 

 

 

Ez volt az  elso emlékem a nagymamám karácsonyi készulodésére....Sokszor meglátogattam oket, aztán mikor már olyan oregek és betegek lettek hogy nem tudták magukat ellátni, elvitte oket a lányuk hogy majd o fogja gondjukat viselni...Nemsokáig laktak nála, egymás után szépen csendben elmentek... Nekem ma is sokszor eszembe jutnak...a papa apró ugyes ember volt, pedig csak egy keze volt, a másik konyoktol lefelé csak csonk volt,...nagymamám ténsasszony formájával tekintélyre kotelezte a másik embert...mindenesetre nekem a  legcsodálatosabb NAGYMAMA és PAPA voltak...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Mindenszentek unnepe

 

 

 

 

 

 

 

Hideg osz volt, a szél belehasított a kabátom alá, vacogtam annyira fáztam. Még a délutáni nap utolsó sugrait eroltette mikor elindultunk anyával és a bátyámmal a temetore rendbeszedni a sírokat, hisz kozeledett a Mindenszentek unnepe. Kezunkben kapa ,kosár  meg metszoolló, amivel a vadrózsafa hajtását vágjuk majd le, mert ahányszor levágtuk mindig új nott helyette.

 

 

 

 

 

 

 

 A temeto nem volt messze, a sírhantok sorban egymás melett sorakoztak. Soknak már nem volt fejfája sem, nem lehetett tudni ki nyugszik benne, csak a hozzátartozói tudták általában.  Mi kerulgettuk a sírokat és kozéptájon megáltunk. Kicsi sír volt, a két éves testvérem fekudt ott. Neki sem volt odaírva a neve csak az apukám készítette beton kereszt volt a fejfa. Korbe be volt ultetve orokzold novénnyel, csak a kozepét kellett felkapálni ahol a virág volt ultetve ami mostanra már elszáradt. A bátyám neki látott megkapálni aztán anyukámmal elmentunk foldért. Olyan sárga kemény fold volt, hogy csak vékony réteget tudtunk lekaparni- APOKA...Aztán a kosárral vittuk a sírhoz. Szépen megszórták a tetejét, olyan lett mint egy nagy ures cserép, tele folddel. Aztán mikor szépen eligazgatták  a kozepére keresztet nyomtak a kapa nyelével és kész....mondta anya, mehetunk az o szulei sírjához. Az már kicsit hosszabb ideig tartott, mert ott mindenutt meg kellett kapálni, igazítai és folddel beszórni is. De a végére az is szép lett, mintha frissen ásták volna. Én kozben míg ok dolgoztak a tobbi sírokat nézegettem. Már nagyon fáztam, mert esteledett, a szél fújt és míg ok mozogtak én csak nézelodtem.... Pistike 6 éves, Magduska 2 éves....volt amelyiken szárnyatorott galamb volt...Istvánka és Gézuka... mennyi kis gyerek. Ok miért mentek el...betegek voltak, baleset? Vajon mi tortént veluk. És az én kis testvérem, 2 évesen halt meg...Szamárkohogésben...mondogatta anya, kis angyal volt, de nagyon beteg lett...és elmorzsolta konnyét a szeme sarkában. És én is meghalhatok? kérdeztem. Te nem fogsz, te egészséges vagy, szogezte le. Késobb nem kérdezoskodtem, megelégedtem a válasszal...és tényleg , még itt vagyok....immár 58 éve.

 

 

 

 

 

 

 

A gyertyát Mindenszentek napján, estére gyújtottuk meg. A sírokon sárga fénnyel világítottak, korulottunk az árnyék fura alakot oltott és minden mozdulatnál változott. Csendben mindenki a régmúlt idore, az elhunyt hozzátartozóira emlékezett és mikozben az ima messze szállt a magasba, itt lenn mi a mindennapi kenyerunkért imádkoztunk és  csendes tisztelettel gyújtottunk gyertyát azokért akik kedvesek voltak nekunk és reménykedtunk a veluk való találkozásban...

 

 

 

 

 

 

 

A gyertya szépen lángol,
Nem fújja már a bántó szél.
A viasztest elolvadt,
Valahol új életre kél.
A Föld már elengedte,
Az égen egy csillag ragyog.

 

 

 

 

 

 

 

/Edda/

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

**************************************************

 

 

 

 

 

 

 

Az én bárányom...Barimari...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tavasz volt, vagy nyár is talán sok idot toltottem a barátnomnél a pusztán. A kis bárányok akkoriban szulettek, bégettek ugrándoztak és ahogy a tejet szívták az annyjuk togyébol szinte szem látomást nottek. Volt koztuk egy tiszta  fehér, egy aprocska akit mindig el lokdostek a testvérei ha éppen szopni készult. Annyira sajnáltam szegényt s mivel a tobbi nem engedte enni neki uvegbol adtuk a tejet. Olyan hévvel itta hogy csak úgy habzott a szája korul a tej. Sokszor én itattam, s úgy megszokott engem, hogy állandóan utánnam járkált. Mikor már készuloben voltam hazafelé a juhász sandán rám kcsintott és megkérdezte nem akarome haza vinni magammal. Jaj hogy orultem hogy nekem adta. Barimari lett a neve, hát mentunk haza kettecskén, hosszú volt az út. Meg - meg állt , akkor olbe fogtam de nem sokáig bírtam. Aztán kovetett o huségesen egész hazáig. Na otthon nem volt olyan nagy az orom hogy Barimari is nálunk fog lakni. Bekoltozott a nyári konyhába, mert nem volt hová tenni. Nekunk nem volt csak nyúlól, meg csirke ól, disznó ól....hát maradt a nyári konyha ideiglenesen. Aztán mikor elkészult lett egy kis juhlak, apukám ugyes kezu ember lévén megcsinálta pár nap alatt, akkor átkoltozott. Ha nem volt iskola minden idomet Barimarival toltottem. Volt egy kis fehér teliber mellényem ami miatt Barimari azt hitte én vagyok a mamája. Volt hogy kimentunk a régi temetobe és a cseresznyefák alatt legelgetett. Én meg konyvet olvastam , míg o a hasát tomte. Sokszor odajott és a konyvet kóstolgatta volna. Egyszer nem sikerult kivennem a szájából így megette a lap felét. Azóta is orzom, ez lett a Barimari konyve. Mikor olyan nagyra nott hogy le lehetett volna vágni én elajándékoztam, a szoszédék juhaival autóra rakták és elvitték valahova a hegyekbe valami szalasra. Mi lett a sorsa nem tudom, de tobbet semilyen állatot nem akartam, hogy ne kelljen átélni az elválás szomorú perceit...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Korsós Roland - Bárányok a hátsó udvarban

 

 

 

 

 

 

 

 +++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

 

 

 

 

 

 

 A  mi strandunk....

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szunido volt az iskolában. Jobb híján  mi gyerekek az egész szunidot a patak mellett toltottuk. Jó mulatság volt a sekély patak teljes hosszában pancsolhattunk, békát rákot fogtunk. Amikor már olyan meleg lett, hogy ma azt mondanánk kánikula... kitaláltuk,  hogy csináljunk  nagy vizet, ha nagy hantokkal eltorlaszoljuk a víz útját gátat építunk , akkor osszegyulik  a víz és furodhetunk is benne. Nosza a nagyobb fiúk hazamentek kapáért, ásóért és nekifogtak. A patak mellett suru fu nolt, nagy kockákat vágtak belole és építették mint a házat. Egyik a másikra sorba-sorba. Kozben hagytak egy lyukat hogy a víz el tudjon folyni amíg kész nem lessz. Már vagy egy méter magas volt amikor dordult az ég és hatalmas zuhély szakadt le az égbol. A patak megtelt hamarosan és a gátunkat  amit majdnem egész nap építgettek elvitte a vízáradat. Mi futottunk haza az eso elol, majdnem kacsának áztunk, de nem azt sajnáltuk , hogy megáztunk hanem a gátat...Ennyi volt a falusi saját strandunk élete.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 +++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

 

 

 

 

 

 

Regélo múlt-Polgári Társulás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szilveszter napja általában tele van humorral, vicces hírekkel, történetekkel. Az alkalomhoz híven a most készülő „Vándorúton” című könyv kéziratából mi is megosztunk egy rövid előzetest. Azt nem tudni, hogy az alábbi történet valóban igaz volt vagy sem, de ne is firtassuk. Mivel eddig senki nem cáfolta, hát fogadjuk el mi is úgy, ahogy a szájhagyomány évszázadokon át megőrizte.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Igaz történet...

A pályaudvaron egy idős bácsi a feleségét várja.
Mikor a nénike megérkezik, megölelik egymást.
- De jó, hogy végre megjöttél, úgy hiányoztál! - szól a bácsi.
- De jó, hogy végre látlak, olyan hosszú volt ez a két nap - válaszol a néni.
A közelben álldogáló fiú, aki a barátnőjét várja meghatódik a jelenet láttán és odalép hozzájuk.
Ne tessék haragudni, önök mióta házasok? - Éppen 50 éve - hangzik a válasz.
- Remélem mi is ilyenek leszünk ötven év múlva a kedvesemmel - mosolyog a fiú.
A bácsi odalép hozzá, megfogja a vállát és azt mondja:
- Fiatalember, maga ezt ne remélje. Maga ezt döntse el.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 ++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hetven éven túl komikus foglalkozni a réges-régen ködbe veszett érzésekkel, de bennem ma is él a szerelem és a bűntudat.Juhász Gyula után szabadon:„Élsz és uralkodsz, egész elhibázott életemen”.

 

 

 

 

 

 

 

A mai fiataloknak a hajdani falu közvéleménye által meg követelt magatartás elképzelhetetlen. Még félévszázada is sorsokat nyomorított meg egy életre, a falu és a szülők zsarnoksága a fiatalok sorsa felett. Talán van tanulsága az én élettörténetemnek is. Kisfaluban nőttem fel, betartottam a megszabott erkölcsi normákat. Egy nyomorult élettel fizettem érte, és fizetek a mai napig. Első szerelmemet, (egyetlent) egy szomszéd falubeli fiút 1958- ban ismertem meg. A bálban egész éjszaka csak velem táncolt, a mulatság végén haza akart kísérni, durván elutasítottam, „hogy gondolja mit szólnának a faluban”. Utána nem jelentkezett, én pedig „szende kis liba” ábrándoztam, az meg sem fordult a fejemben hogy én viselkedtem helytelenül.
Közben a történelem kereke nagyot fordult az addigi paraszti életmód gyökerestől megváltozott a tsz.-ek alakításával.
Neki is, nekem is akkor nyílt lehetőség középiskolába járni, természetes levelező tagozaton munka mellett.
Egy kiránduláson felcsillant a remény, minden jóra fordul. Kísérőmül szegődött, kedves, aranyos, majd elolvadok az örömtől, de én nem mozdulok idősebb asszonyoktól, „mert megszólnak, ha kettesben leszünk”. Akkor sem értettem magam, és azóta se sikerült értelmes okot találni. Később átkoztam magam, hogy miért „ráztam le”, hiszen majd meghaltam, annyira vágyódtam utána.
Az évek teltek nagy hajszoltságban, nappal munka, este iskola, sokat kibírtam egy élhetőbb élet reményében.
Esti középiskolába jártam busszal 25 km-re, hazafelé az ő falujukban volt csatlakozás, de ha lekéstem barátnőmnél kellett tölteni az éjszakát .Egy ilyen alkalommal mentem ismerősömhöz, találkoztunk és felajánlotta hazavisz kerékpáron. Egy félre érthető mozdulat, vagy szó nem történt egész úton. A kapuban búcsúzásnál meg akart puszilni, hatalmas pofon csattant.
Miért? Nem tudom!
Szerettem a végtelenségig, már a puszta látása örömet okozott. Mert ha az a két falu közt az úton történik, ahol ketten vagyunk érthető, de benn a faluban a saját házunk előtt.
Húsz évesen hogy lehettem olyan liba, aki szó szerint vette az anyja szavát „ ha egy legény meg akar csókolni azonnal vágd pofon”.
Ha ezt mástól hallom, nem hiszem el. Mikor annyira szerettem, hogy egy kis cédulát a keze írásával évekig mint ereklyét őrizgettem. A második lehetőségemet is elszalasztottam, meditálhattam „szerencsétlen sorsomon”.
Az évek teltek mindketten leérettségiztünk, munkánk során néha találkoztunk.
Ő sem nősült meg, én is elutasítottam a felbukkanó férjjelölteket.
Egy tavaszi vasárnap 2-3 év múlva, jelentéktelen ürüggyel eljött hozzánk, hamarosan kiderült az igazi szándék. Kezdjük újra azt, ami talán el sem kezdődött soha. Nagyon boldog voltam, hiszen szerettem.
A következő néhány hónapban voltam legboldogabb életemben. A csoda, a szerelem csodájának bűvöletében éltem. Köszönöm a Teremtőnek azokat a napokat, heteket. Sajnos vége lett hamar és az én bűnöm. Mindig adtam a falu pletykájára, hogy „ki mit mond”. Anyám – a jó Isten bocsássa meg neki,- önző volt mindent elkövetett, hogy ne legyen a dologból semmi, mindenáron lebeszélt. Ugyanis ha össze házasodunk elköltözöm, és őt ott kell hagynom,
Önfeláldozó jó anya volt, de a „maga módján”, mindig ő tudta mi a jó nekem, és sose engedte, hogy – tévedések, kudarcok árán is – magam döntsek a sorsomról.
Hetven évesen is úgy érzem az a két hónap, életem legszebb időszaka. Sokszor kért esküdjünk meg, két alkalmi tanúval, mindegyikünk haza megy, a tények láttán majd megbékülnek. Nem, én az anyám „jó” kislánya, 24 évesen nem mertem sorsomért felelősséget vállalni, gyáva voltam. Anyám állandóan hálátlansággal vádolt, hogy miattam maradt özvegyen, hogy ne legyen mostohám. Kutya kötelességem úgy férjhez menni, hogy az uram költözik hozzánk.
Nem akarom rá hárítani a felelősséget. De nagyon hátul álltam amikor az önbizalmat osztották, sosem bíztam női vonzerőmben, és abban sem, hogy vagyok olyan „talpraesett” boldogulok az ő támogatása nélkül.
Pl. azzal is ijesztgetett, összeférhetetlen vagyok, nem tudnék az anyósommal együtt élni. Ő viszont tudna alkalmazkodni az én férjemhez, ha együtt lakunk. Szomorú paródiaként, mikor sok év múlva, én képes voltam tűrni, elviselni a jogtalan bántást,”az alkohol miatti „cirkuszokat”, beismerte tévedett, én kitartóbb vagyok nála (nem vagyok büszke rá).
Egy napon eljött hozzánk a fiú anyja is, kérte anyámat ne álljon az utunkba, engedje, hogy összeházasodjunk.
Erről a látogatásról anyám hallgatott, évekkel később tudtam meg.
Ma is elsírom magam, ha azt a nótát hallom:
„Édesanyám kössön kendőt, selymet a fejére
Menjen el a legszebb lányhoz a faluvégére”.
Nem voltam utolsó lány a falumban, de otthon csak azt hallottam, ha mondják, hogy szép vagy, ne hidd el.
Istenem mennyit szenvedtem, de döntenem kellett, anyámat választottam.
Vele pedig szakítottam!
Aztán már mindegy volt, kívánság szerint férjhez mentem. Pedig sok intő jel szólt ellene. A szerelem hiánya a kisebb gond, de ami sokkal fontosabb az együttélés alatt, a homlokegyenest ellenkező érdeklődési kör, értékítélet, világszemlélet. Az ital túlzott szeretete, a kocsma már jegyességünk alatt is fontosabb volt nálam, ígérete ellenére az „ ívócimborák” miatt sokszor nem jött. De hát a falu pletykájától való félelem, az utolsó normális döntést is megakadályozta, elkezdődött egy sok évtizedes kálvária az én életem, és a mai napig tart.
Volt szerelmem egy év után újra kért, még semmi nincs veszve váljak el, előttünk még az élet. Az utolsó utáni lehetőségről is lemondtam, nem mertem megtenni. Megmondta, most már ő is megnősül.
Azóta közel ötven év telt el!
Az évek leírhatatlan küzdelemben, és „társas magányban” teltek. Dolgoztam, tanultam. Egészséges gyermekeim születtek, összetartottam a családot. Lányaim sok örömet szereztek, miközben felnőttek, gyönyörű értelmes unokáim vannak.
Igyekeztem jó anyjuk lenni, és nem anyám hibáját ismételni, hogy én akarjam élni az ő életüket.
Nagyon megpróbált az élet, még mindig nem gyógyult az a seb. Nevetséges ugyan, de még ma is összeszorul a torkom a neve hallatára.
Mostanában sokszor álmodom Vele, bűntudatom van. Szeretném az életben még egyszer látni!

 

 

 

 

 

 

 

 +++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A cseresznyefa tetején

 

 

 

 

 

 

 

A szomszéd lány, velem egykorú volt ugyan de termete miatt az anyám lehetett volna, ezért o volt a védo angyalunk.  Valoszínuleg attól lett ekkora, mert állandóan zsíros kenyeret ett, kristálycukorral vastagon megszórva, vagy pedig szilvalekvárosat és arról sem hiányzott a cukor.

 

 

 

 

 

 

 

Én olyan voltam mint egy kis egér, olyan furge és mozgékony is, na és olyan kicsi is.. Volt, hogy cseresznye szezon idején felmásztunk egy cseresznyés kertben a cseresznye fa legtetejére pedig csosszel oriztették. Délido volt, a csosz épp elment ebédelni.  Mi kihasználtuk a távollétét és huss fel a fa tetejére.  Ám - ám hamar befejezte az ebédet, vagyis hozta magával a cseresznyefa alá. A suru bablevest csak úgy szurcsolte a kandliból. Na mi pedig próbáltunk mozdulatlanul ulni a fa tetején. Valameddig sikerult is de a barátnom a súlya miatt nembírt mozdulatlanul ulni a gallyon, próbált új pózban tovább ucsorogni csak nem bírta el a fa ága, reccs és letort.  A lány nem esett le és szerencséjére egy macska ugrott fel a fára. Mire a csosz felnézett , észre vette a macskát mondott egy nagy csúnyát és hozzávágott egy nagy fadarabot. A macska nagyot fújva eliramodott.  Mi ott lógtunk a fán egész estig, és csak akkor mertunk lemászni mikor a csosz már biztonságos távolságra volt tolunk. Hát ekkor szerencsénk volt....tobbet nem tudott rábeszélni a cseresznye lopásra, se semmi másra...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

 

 

 

 

 

 

 A baleset

 

 

 

 

 

 

 

A nagy családban, ahol általában hét éhes száj ult az asztal korul, már amikor mindenki otthon volt, akkor se délelott se délután nincs otthon senki. Én a nagymamámnál voltam megorzésre, aki magas kora lévén, kozel, a nyolcvanhoz ebéd után ulve elszunyókált a kisszéken.

 

 

 

 

 

 

 

Egy darabig tébláboltam korulotte, de mikor láttam hogy jó nagyokat horkant gondoltam megnézem nincse már otthon valaki. Nem messze laktunk, csak pár száz méterre a nagymamától. Siettem a kanyargós patak mentén, bementem a kapun ami sohasem volt kulcsra zárva, de a bejárati ajtó igen. Tudtam a kulcs ott van felakasztra  az ablak folott, de én kicsi voltam ahhoz , hogy elérjem. Próbáltam leakasztani egy hosszú bottal de nem sikerult. Akkor kitaláltam, van a nyári konyhában egy kis sámli ráállok és meglesz. A sámli kevésnek bizonyult, aztán hoztam a kistyúklétrát , rátettem a sámlira és na most már elég magas lesz. Az ám a sámliról lecsúszott a létra én pedig fejjel le a lépcso élére. A kezem lecsaptam úgyhogy az esést tompította, de a fejem így is betort. Na mivel senki nem volt otthon, elosszor jól megijedtem, aztán már attól jobban féltem, hogy kikapok ha megtudják az anyukámék mi tortént velem. Ijedtemben szedtem lapulevelet és beragasztottam a fejem. A vérzés lassan elállt, próbáltam a frufruval eltakarni a baleset helyét, és ahogy bírtam szaladtam a nagymamámhoz, aki épp keresni kezdett. Én azt fullentettem hogy csak a kapuban voltam és elcsúsztam úgy uttem meg a fejem. A nagyi még sajnálkozott is rajtam, amit máskor nem nagyon tapasztaltam.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mikor a nagymama nyolcvan évesen meghalt én ot éves voltam, ahhoz tudom igazítani hogy mikor is szulethetett. Nem tudom hogy sajnáltam-e, vagy nem.... de talán megkonnyebbulést éreztem hogy nem lesz tobbet vesszovel verés, meg veszekedés, dorgálás. Az anyukámat inkább sajnáltam aki nagyon síratta az anyját. Mostanára  már megértettem  miért....

 

 

 

 

 

 

 

 +++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

 

 

 

 

 

 

Ingyen cirkusz, vagy mégse!?

 

 

 

 

 

 

 

 Egy alkalommal , akkor már nyári meleg volt a hangosbeszéloben bejelentették,  hogy cirkusz érkezik a faluba. Azt sem tudtuk mi az a cirkusz.  Vasárnap volt az eloadás, kétszer is,  és teltház. Na most ha jobban belegondolok nem volt nehéz tele tolteni a nézoteret, hisz csak kis cirkusz volt. De akkor!.... tátott szájjal nézte mindenki a bohócot, a zsongloroket és az állatokat is, melyet két kutya és egy beszélo papagály ki is merített.  "De igazi cirkusz volt"- és ez volt a fontos.Még a délelott folyamán egy a szomszéd családnál nyaraló fiút, jól lebirkoztunk  a szomszéd  lánnyal. Mindenáron azt bizonygatta hogy o már látta ezt a cirkuszt, és nem is volt érdekes. Nahát mi jól eltángáltuk  a badarságáért. Évek múlva mikor találkoztunk megkérdeztem emlékszik - e még a cirkuszra..

 

 

 

 

 

 

 

Azt mondta o már nem...Lehet hogy szégyelte is hogy a lányok legyozték, mi nem felejtettuk el, nekunk akkor az diadal volt....

 

 

 

 

 

 

 

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Na! ... és vagyok én.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Én a tanulást  már az óvodában kezdtem, én már jártam oda is.  De nem ám akármilyenbe. A falu kozepén volt egy belso udvaros hatalmas ház, olyan Sándor úrék háza.  Az elott még a háború elott egy zsidó család lakott benne, akiket a háború idején elhurcoltak. Az anyukám mindig úgy emlegette hogy Alickának hívták a kis barátnojét, aki szintén elment. Anya sokszor meg is siratta.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szóval a fobejárat a Sándorkerttel korulvett parkon keresztul vezetett. Volt benne nagyon sok szoba, jó nagyok gondolom némelyiket  akkorra már átalakították ovodának.  Kulon szobában játszottunk, kulon volt ahol aludtunk. Az oszlopsoros udvar volt ahol játszottunk,  és az Imi néni paradicsom levese csodafinom volt , ma is érzem a számban az ízét.

 

 

 

 

 

 

 

 Mi gyerekek talán húszan lehettunk. Az oviba én szerettem járni. Foleg mikor a fagyis bicikli csengo hangja belehasított a levegobe. " Egy puncsosat és egy csokisat...Igenis kérem" és mi  nyaltuk az olvadt csokiszínu valamit , amit fagyinak hívtak.

 

 

 

 

 

 

 

A tanító néni Marika és Ica néni volt. Az egyik aranyos jó tanító néni , a másik szigorú vénlány. Ha lehetett volna a másikat mindig lecseréltuk volna az egyikre. Ovi végén hazafelé egyedul szulok nélkul jártunk,  nem kellett kisérni, akkor még nem voltak se ember rablók, se autók amelyek eluthettek  volna. Amikor péntek lett mindenki vitte haza a pizsamát, a torulkozot, amit egész úton az ujjunk korul forgattunk , úgyhogy majdnem  minden héten  leszakadt a torulkozo fulecskéje.

 

 

 

 

 

 

 

És mindig a hoszabb utat választottam, a templom felé fel a hegyen keresztul, mert a barátnom  arra lakott. Egyutt jártunk hazafelé. Sokszor amikor anyukám már nem gyozott várni, értem jott és akkorra mi  már általában a barátnoméknél játszottunk valami érdekes és halaszthatatlan új játékot....

 

 

 

 

 

 

 

+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bátyáim.....

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A  bátyáim 2-3 év korkulonbséggel szulettek. Mikor én megszulettem a legidosebb má 14 éves volt. Szégyelt is az anyukámmal menni bárhová mikor újra terhes lett. Nagyfiú lévén, mikor elvégezte az alapiskolát szakmát  ment tanulni. Komuves lett. Az iskola bentlakásos, internátusban laktak. Így csak hetente egyszer járt haza. Nem is nagyon emlékszem rá hogy ment az iskola, igaz mire befejezte is csak 3-4 éves voltam. Aztán elment dolgozni , tobb mint száz kilométerre volt a munkahelye. Arra emlékszem csak,  hogy amikor 18 éves lett, a fizetésébol vett nekem egy nagy barna mackót. Ez a maci elkisért engem még a kozépiskolai tanulmányim idején is. Mindig velem lakott minden  privát szállásunkon, bárhova koltoztunk is. ....Na de vissza az idoben!....

 

 

 

 

 

 

 

A második bátyám szintén nagy fiú lévén engem nemigen dajkált. Problémás gyerek volt nehezen ment neki a tanulás. Aztán amikor befejezte az alapiskolát o mégis elment egy mezogazdasági kozépiskolába.

 

 

 

 

 

 

 

Ahogy anyukám emlegette tobbet volt otthon mint iskolába, így nem sok ragadt rá a tudnivalókból. Mielott befejezte volna a 3. évet kirúgták. O nemigen bánta csak az apám, mert minek volt a kidobott pénz az iskolába járásra, inkább mehetett volna dolgozni rogton, mondogatta...Így aztán a bátyám azt az elvet valotta, hogy: " valakinek itt van mutatott a koponyájára, valakinek meg itt szorongatta a bicepszét". Hát o az utobbihoz tartozott .

 

 

 

 

 

 

 

Aztán a kozépso bátyám jott. O kozte és én koztem hat év korkulonbség volt. Orá már emlékszem milyen "jó "gyerek volt. Folyton az igazgatói uzenot kellett az anyukámnak aláírni, mert állandóan hívatták az iskolába. Ilyenkor az apukám a hétvégén általában szobafogságra itélte. Ami abból állt, hogy nem mehetett el a barátaival. Egy alkalommal tél volt, az iskolában délelott és délután is volt tanítás. Ok épp délutánosak voltak. Az  iskolában még akkor hatalmas szenes kályhával futottek. A delutáni tanítás végére már nem volt szabad a kályhára szenet tenni -így spóroltak-, mert jott az iskolaszolga és megrótta a diákokat. Persze mivel hideg volt a fiúk megrakták a kályhát szénnel. Vége lett a tanításnak, de a kályha félig volt pirosan izzó széndarabokkal. Hogy kioltsák a tuzet, mento otletként szuletett hogy le kell onteni vízzel. Na és ki volt aki ezt véghez vitte. A bátyám, aki mikor ráontotte a vizet a forró pára felcsapott az arcába és a kezére amelyikkel a vodrot tartotta. Fájdalmak kozott jutott el a kórházba az anyukámmal, az arcát hál istennek kevésbé érte a pára , de a kezén konyokig viseli ma is az égési seb helyét.

 

 

 

 

 

 

 

 Aztán volt a legkisebb bátyám. Neki jó esze , ugyes keze volt. Csak sohasem hallgatott a szulokre. Apukám nevelo eszkozként gyakran vette elo a nagrág szíjat. A nagy család minden dolga baja az anyukámra hárult egész héten, és mikor megjott az apa mindenki kibírta a két nap jóságot. Ez a bátyám sokszor úgy csinált, hogy elment az iskolába, az anyukám akkor már járt a szovetkezetbe. S mikor tiszta volt a levego lesétált apadlásról. Nekem cukorkát igért ha nem árulom el. Volt aztán nemulass amikor a bizonyítványt megkapta. Mégis elvégezte az asztalos szakmát. Csinos dolgokat készített, ugyes is volt. Aztán egy bútorgyárban kapott helyet, asztalosként. Késobb jobb fizetést igérve toboraztak bányai ácsmunkásnak. Attól kezdve nem jott tobbé haza, csak nagy ritkán. Messze vitte a sorsa, hosszú évekig a szuleinket se látogatta, azt sem tudta hogyan és mikor mentek el orokre..,

 

 

 

 

 

 

 

Nincs róla se szép se csúnya emlékem....Megszunt létezni a családja számára. Ahogy élt úgy is halt meg+++és ez szomorú.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Az anyukám....

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Torékeny, aprócska asszony volt, szoke furtos haja kontyba fonva , apró kék szemekkel, mint a  kék vadszilva. Amióta csak emlékszem, amellett hogy a nagy családot ellátta , apró állatokat tartott, csirkét, nyúlat, libát kacsát. Sose volt gond, mit eszik a család. Az ólban mindig hizlaltak egy malacot, amit karácsony táján levágtak. Anyukámnak jutott ideje a ház koruli kertet  is megmuvelni, ebben olykor  mi is segítkeztunk. Majd amikor még nem volt szovetkezetesítés a htárban is kellett ultetni ,kapálni. Nem tudom hogy gyozte, bizonyára kevesebb idot toltott velunk, mint ha ráért volna. Mégis tiszta ruhába jártunk, pedig még  automata nem volt a világon se. Kézzel mosott, a patak vizében  oblített, garantáltan tiszta vízben, mert a patak forrásból eredt és annak idején még hal is volt benne.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Téli idoben gyakran hímezett, felult az asztal tetejére a lámpa alá, kicsit lehúzta és énekelve hímezett. A régi magyar nótákat mind tole tanultam, még ma is tudok nagyon sokat. Én is szeretem hallgatni és énekelni is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A hímzett abroszok, "decskák" ami már régen nem divat /a mai fiatalok nem használják/ ott lapulnak a szekrény polcán behajtogatva. Van egy félig kész abrosz amit már nem sikerult neki befejezni. még a tu is benne van ahogy a kezébol letette. Sokszor elo veszem, megsimogatom mintha hallanám amint énekli hogy : "Kék ibolya búra hajtja a fejét"...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sajnos már az angyalkáknak hímez és nekik dúdolja a kifogyhatatlan repertoárt a csillagokban...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha felnézek a csillagokra tudom, hogy onnan vigyáz ránk és igazgatja az utunk...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

 

 

 

 

 

 

Az apukám...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mivel oten voltunk testvérek, az anyukám valószínuleg állandóan Gyesen lett volna vagy 15 évig, ha már akkor is lett volna GYES.... na de nemvolt. Így ún. háztartásbeli volt. Az apukám ahogy én emlékszem mindig dolgozott valahol mivel bányász volt. Sokszor el járt hetelni és csak pénteken jott haza. Én már nagyon vártam mikor jon, és foleg hogy kicsomagolja a gyurott barnás zsírpapírba csomagolt " a világ legjobb lekváros bukti"-ját. Péntekenként mindig édes volt nekik a második a "fo"étel a munkahelyen, o nem szerette így mindig hazahozta. Mi meg becsuletesen elosztottuk a bátyáimmal. Azt nem tudom hogyan kapot otot is- valószínuleg valamelyik kollégája is neki adta, vagy csak úgy becsomagolták  a szakácsnok mivel tudták sokan vagyunk.

 

 

 

 

 

 

 

Egyik alkalommal hiába vártam, nem jott a buszon. Mobil még akkor nem volt,  telefon is csak a póstán. Senki nem értesített mi tortént. Este az anyukám nagy jajveszékelve jott haza, megtudta a kollégájától hogy beomlott a bánya és az apukám majdnem ottmaradt a bányában. Megsérult, kórházba vitték , megmutotték a lábát. Sokáig kórházban volt, s mikor hazajott ,  otthon maródoskodott. Hetek teltek el, vagy hónapok is mire újra munkába tudott állni.

 

 

 

 

 

 

 

Amikor eljott a péntek, már nem volt se lekváros bukti, se túrós kalács. De volt apukám, aki engem a világon a legjobban szeretett. és én ezt tudtam...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Gyerekek....

 

 

 

 

 

 

 

Az a házsor ahol a házunk állt, akkoriban az volt az Újsor... hat házból állt.  A házak elott gyepes rész,  majd patak, majd koves út és a szemben lévo oldalon két ház állt.  A szomszédok mindegyik kisgyerekes család volt. A házak elott lévo placc volt a játszotér. Mivel fuves volt jól lehetett rajta fogocskázni, ugrálni,  hemperegni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Velem egykorú  lányok négyen voltunk. A tobbi gyerek jobbára fiúk mind nagyobbak voltak. Ezért mi egyutt játszottunk legtobbszor. Már amikor nem vittek el bennunket a szuleink a foldre, ahol ultettek,  vettek. Én sokszor a nagymamámra voltam bízva, aki az én emlékeimben úgy maradt meg, hogy állandóan veszekszik rám és sokszor vesszovel is elverte a lábam szárát. Ezért én nem szerettem. Hogy miért veszekedett arra nemigen emlékszem, de akkor biztos tudtam mi volt az oka. Általában elszoktem tole.  Egy alkalommal az egyik lány nenéje elbújtatott, amikor a mamám keresett, azt mondta o nem látott csak tegnap.

 

 

 

 

 

 

 

Szegény nagyanyám, most már tudom hogy kétségbe lehetett esve, hol vagyok, de akkor csak volt a fontos ne találjon meg. Amikorra  a szuleim hazaértek akkorra elokerultem. Na az a "verés" máig is emlékezetes maradt.  A kovetkezokben már nem hitt a szomszéd asszonynak sem, és nekem sem. Buntetésbol nem engedett ki az udvarból.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Éppen ezért azután inkább mentem én is foldre a tobbiekkel, ahol a leterített hamvason ulve játszottam, foldet szórva a cipombe , vagy az ivovízbol kis patakot csináltam a barázdában. A fiúk mindannyian nagyobbak voltak így ok már segítettek az ultetésnél.  Az ebédet vittuk magunkal, mikor delet harangoztak mindenki leult ebédelni. Aztán egy óráig pihentek. Óra viszont senkinél nem volt, mégis mindenki egyszerre állt újra neki a munkának. Nagy volt a határ, az egyformán felszántott foldet csak a mély barázdák szakították meg . Minden gazda tudta honnan- meddig az ové.

 

 

 

 

 

 

 

Amikor alkonyodott, hazaindultunk. A foldek elég messze voltak a határban, ezért engem sorban cipeltek hazafelé, mivel én csak lassítottam volna a tempót. Otthon várt a vacsora és még hetet sem utott az óra én már az álmok útján jártam.... és csak szórtam a cipombe a finom  foldet....

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 ++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

 

 

 

 

 

 

Az elso évekre nem nagyon emlékszem, a maradék emlékeim az elbeszélésekbol maradt meg az emlékezetemben...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tél után tavasz....Rengeteg hó volt azon a télen. Mikor az ido  kissé melegedni kezdett, megindult a hóolvadás. A befagyott patak jege kezdett elvékonyodni. Miután a dombok oldalán már csak foltok voltak a patak vize úgy megemelkedett hogy már nyaldosta a zúduló víz a part szélét. 

 

 

 

 

 

 

 

Házunk elott utca szélességnyi gyepes rész volt. Én két éves lehettem, az udvaro lévo tocsákat méregettem nagy élvezettel. Észre vettem hogy sarkig nyitva a kapu,  csábító volt.  Jé most mehetek.. nincs bereteszelve. Apró léptekkel kozeledtem a zúgó víz felé, mikor a kozépso bátyám észrevett a piros kabátomban, már csak pár méterre voltam a patak szélétol. Utánnam rohanva,  elkapta a gallérom, hogy csak úgy nyekkentem, rámkiáltott én meg nagyra tárt ijedt szemekkel csodálkoztam, miért nem engedte hogy kipróbáljam milyen lett volna egyet csobbanni abban a nagy vízben, hisz éppen olyan sárga színe volt mint az udvaron lévo tocsának.

 

 

 

 

 

 

 

Ezek után sohasem hagyták nyitva a reteszt.

 

 

 

 

 

 

 

+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megszulettem....

 

 

 

 

 

 

 

Egy szlovákiai kb. 500 embert számláló  kiskozségben szulettem.Annak idején , mivel a járási kórház kb. 40 km-re volt, az anyukám idejében elindult a kórházba nehogy a falusi bábának kelljen az  "evilágra" , vagy a "másvilágra" segítenie.

 

 

 

 

 

 

 

Éppen ezért a kórház folyosólyán sokáig rótta a szurkés fehérre súrolt koveket. A levego klórszagú, ablak nemigen lehetett nyitva, november volt.
 A második napon aztán már turhetetlen volt a fájdalom, szinte állandósult, majd este 9-kor  babasírás zavarta meg a csendet. Anyám miután magához tért a meglepetéstol mikor meglátott, csak annyit motyogott": ez nem az én gyerekem, elcserélték. Meg volt róla gyozodve, hogy szoke kis pihehajú babája szuletik. Nem így tortént. Én fekete, suru hajjal jottem a világra és még a borom se volt hófehér, mint a 2 évesen elhunyt kislány testvéremnek. O olyan volt mint egy "kis angyal"-mesélte sokszor az anyám. Foleg mikor rosz fát tettem a tuzre.

 

 

 

 

 

 

 

Na azért mégis az O nevét kaptam,  anyám is beletorodott hogy a négy fiú után az egyetlen lánya ilyen kis fekete. Ezt aztán kinottem, vagy késobb a hajam talán kihullt, mégsem maradt fekete. A szemem viszont kék, mint mindenkinek a családban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amikor a mentoautó hazafelé szállított, akkoriban  még autóbusz sem, nemhogy még személykocsi se  járt a faluban. Érkezésemre jottek a szomszédok,  segédkeztek, mivel autóval járható út csak a patakig volt.

 

 

 

 

 

 

 

 Az egyik asszony kikapott anyám kezébol és már vitt is bukdácsolva a térdig éro hóban. A tobbiek meg jottek utánna.

 

 

 

 

 

 

 

Otthon a sparheltban pattogott a tuz, párolgott a forró víz a félrehúzott fazékból. A jó melegben nagyokat szusszantva elaludtam, tudtam itt kezdodik az életem...

 

 

 

 

 

 

 

********************************************************

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Régi és igaz torténetek...
Körforgásban Tegnaptól - Holnapig - © 2008 - 2024 - ditadesign.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat