Kíváncsi lett tehát, a szívet mi bántja,
mi okozza vesztét, mért romlik el pántja?
Hová lesz belőle a sok tiszta érzés,
mért ül ki színére megszakadás, vérzés.
Miért változik meg mesés dobbanása,
s amikor kiürül, a csend koppanása
mért okoz fájdalmat, úgy hogy belé szakad,
ez a sok fájdalom, vajon miből fakad?

Egy napon úgy döntött, utána jár végre,
miért fáj a sok szív, miért hullik vére.
Letette a munkát, bezárta a boltot,
s indult, hogy megnézze, a szív mért nem boldog.
Álruhában járta végig a világot,
feljegyezte sorban, amit útján látott.
Sok magányos szívvel hozta össze sorsa,
amiből hiányzott a szeretetmorzsa.

A hit, a bizalom elfogyott belőlük,
szeretetlenséget láthatott csak tőlük.
Haraggal és dühvel, méreggel bélelték,
nem csoda, párjukat sehogyan sem lelték.
Irigység és önzés, félsz uralta őket,
látott férfiakat, hitet vesztett nőket,
a szívük mélyéről, a szeretet hiányzott,
szomorúság, bánat mételye virágzott.

Mind a pénzt hajszolta, s jónak lenni féltek,
bezárták szívüket, s mind maguknak éltek.
Kedves ölelésben sohasem volt részük,
elromlott motorjuk, legfontosabb részük.
És a szabó tudta, szükségük van másra,
nem csak szívcserére, vagy kijavításra:
a sok embert inkább tanítani kéne,
a szeretet tudása mindükre ráférne.

Nem aludt éjszaka, s mit hozott a reggel?
Körülvette magát sok-sok kisgyerekkel.
Árva kis lelkeket fogadott magához,
és ekképpen kezdett újra a dolgához.
Minden megfoltozott szívhez járt egy gyermek,
aki akkor boldog, ha reá figyelnek.
Hitte hogy a jó szív csak azon fog múlni,
képes-e gazdája a gyermektől tanulni.

Mert a kisgyerekek tiszta szívvel élnek,
szeretetet adnak, ölelést cserélnek,
mosollyal, hálával gyógyítják a szívet,
tőlük lesz boldogabb, nyíltabb a tekintet.
És Ők nem csak adnak, szeretetet várnak!
Otthonban, és szívben meleget csinálnak.
Örömmel lelkedet szép fehérre festik,
s meggyógyul a szíved, ha figyelsz rá estig.

Mert, ha az emberek megtanulnak adni,
és begyógyult szívük képes befogadni,
mikor egész évben van öröm-ajándék,
s nem csak karácsonykor ébred fel a szándék,
akkor szív-szabóra soha nem lesz szükség,
szeretettel telve a szép szívek büszkék.
Végre, a jósággal telik meg világunk,
mikor egész évben csupa jót kívánunk!

Mint a harmat, mely eltűnik hirtelen,
gondolatom is sokszor kiapad.
Újra és újra ugyanazt megélem,
minden életemben ugyanazt mesélem.

Ugyanaz a tánc is, a dallam is egyre megy,
az idő is mostoha, elfogy, sosem elég,
ugyanaz, mi érint, ugyanaz eltaszít,
ugyanaz a szó is, megöl, majd lelkesít.

Szavakkal éltetünk és szavakkal pusztítunk.
Ott a szavakon túl, lehet, hogy más minden,
ott hagyjuk magunkat az árral elsodorni,
és nem hagyjuk másoknak minket birtokolni...

Tanuljunk e szóból, mely virul és elhervad,
rövid életünkön sokunkat eltaszít,
távol tart Istentől, távol tart a jótól,
mindentől, mi tiszta, minden igaz csóktól.

/Anastasija Duhanina/

/Salvador Dalí/

/John George Brown/

Hiszek a tegnapban, a holnapban s a mában,
Hiszem, hogy teljesülhet minden egyes vágyam.
Hiszem, hogy begyógyulhat minden fájó seb,
Hogy az élet cél nélkül semmit el nem vesz.

Hiszem, hogy lesz küzdelem, harc s bánat,
Hiszem, hogy az élet segíti és felemeli a bátrat.
Hogy utat enged annak, ki reménnyel néz a jövőbe.
Hiszem, hogy nincs máshova út, csak előre.

Hiszem, hogyha padlóra is kerülök néha,
Lesz elég erőm felállni újra és újra.
Hiszem, hogy lesz, aki megért és segít,
Aki, ha kell, a bajban is mosolyra derít.

Hiszem, hogy lesz valaki, aki szeret,
Hogy egyszer foghatom majd kezed,
Csillogó szemmel ejtem ki szép neved,
S minden pillanat egy áldás lesz veled.

Hiszek az álmokban, Istenben és az emberben.
Hiszem, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen.
Hiszem, hogy létezik még bizalom e világban,
Hiszem, hogy jóvá tehetem, ha hibáztam.

Hiszem, hogy mindig van remény,
S bár van, hogy fáj, hogy kemény,
Hiszem, hogy mindez nincs hiába,
Hogy erő van minden halk imában.

Hiszem, hogy majd, ha igaz lesz minden mesém,
Lesz mind, mire vágyom, beteljesült remény.
S mindemellett maradhatok alázatos és szerény,
Megoszthatom majd másokkal mindenem, mi enyém.

Most halkan kérlek, kedvesen, csendben,
Megértem, ha fáj, ha nincs minden rendben,
Higgy, mert ha hiszel, fogsz újra remélni,
S remény nélkül csak holtan lehet élni.

/Turcsányi Béla//

Nyár van! Nyár van! Újra nyár!
Szikrázik a napsugár,
Gyerekeknek szünidő,
Felnőtteknek pihenő,
Tengerparti nyaralás,
Hegyek közé utazás.
Vagy csak egy kis rosé mellett
Élvezni a ringó kertet?
A mozgólépcsőn utazván,
Szembejön sok csinos lány,
Csak egy póló van rajtuk,
Mindig piros az arcuk.
Napszemüveg mögé bújva,
Mosolygok, de hiába,
Nyár van, megint nyár van - újra -
Kacsintok a világra!

/Heinrik Hirt/

Jázminok illatát szüntelenül érzem -
fénykristály-ablakra hajlik szűz-fehéren...
...sólyom-reptű tegnap - itt már nem maradhat,
búzavirágkékkel új hajnal hasadhat,

ránk csordul holnapunk tiszta, ezüst fénye,
hab-felhőt bodorít reményszínű égre,
gyöngyharmatot szitál, bóbitáját rázza,
parányi pacsirta nyár-dalát trillázza,

szegre akasztottam álom-pongyolámat,
bezárom alkonyig - ezredik csodámat,
holnap-pántlikámat dérhajamba fontad,
kristály-vitrinedbe rejtetted a holdat,

csipke-szárnyú pille minden gondolatom,
mámoros jövőmet lassan kortyolgatom,
kócosan szökellnek kótyagos álmaim -
újra van - kinőttek levágott szárnyaim,

lélegzetemet még most is visszafojtom,
nehogy összedőljön elefántcsonttornyom...
...jázminok illatát mindörökre érzem -
fénykristály-ablakra hajlott szűz-fehéren...

/delphin enjolras/

Domonkos Jolán
Hadd fessek magamnak vakító kék eget

"Hadd fessek magamnak vakító kék eget,"
gyönyörű szivárványt, suhanó felleget,
madárdal csendüljön, szeretet áradjon,
illatos virágok nyíljanak a fákon.

A lelkem örüljön, múljon el a bánat,
ragyogja a fény be mindig "csak" a mámat.
Szépüljön, újuljon meg az én életem,
hogy minden színes lett, újra azt érezzem.

/Dima Dmitriev/

Kertemben a rigók pirkadattal kelnek,
eleven csevejjel sötétet megtörnek.
Rikoltásuk hangos, éj csöndjét oszlatja,
tovatűnt a múlt nap, daluk ezt hallatja.

Elszaladt a tegnap, napkeltét köszöntik,
meleg reggel jöttét dalukkal üdvözlik.
Belecsodálkoznak fénybe, harmatcseppbe,
elrepülnek aztán reggelit keresve.

/Frederick Judd Waugh/

Már nálunk is augusztus-végi nyár kel
a hűvös, hajnalban verítékező fák alatt:
langyos estéd felénk óvó lombot emelt,
néha szenderegni látszik a konok idő is,
pedig mutatója csendben továbbhaladt.

Este görnyedten tipegsz ágyásai között
a babnak, sok szebbnél-szebb virágnak,
a szívünkbe lassan örök féltés költözött,
pedig szememben most is oly erős vagy:
(nekimennél ma is az igaztalan világnak)

Még szokatlan érzés fogyó Holdat látni,
ki nem telik sajt-kerekké többé soha, ily
alkonyat-időre senki nem szeretne várni,
régi álomképeket ébren lapozgatva végig,
pedig a sors hozzánk tán nem is mostoha.

Az élet fája nem nevelt számodra sok jót,
sem bőséget, se mosolygós leányregényt,
mégsem hallottam szádról jönni zokszót:
konokul küzdve egymással s magunkkal,
hol hárman maradtunk: árván-szerteszét.

Keménynek gondolta magát e torzó világ,
míg egy napon nem találkozott itt velünk:
elszárad a fejét billentő napraforgóvirág,
harsogó torkokkal vedelik a savanyú bort,
és rám mutatnak: te vagy a mi emberünk!

Elrepült mára, három emberöltőbe zárva,
lassan nyolcvan küzdelmes év, miközben
ajándék sejtedből életre nőttem ötven éve,
máig óvón parancsoló két karodba szállva,
lelkem, mint szalmaszálakat öleli át a kéve.

Reggel kibontom magam a ritka ölelésből,
kaptál az élettől egy sokszor oly konok fiút
(e földön nehezen találom végleges tanyám)
rákként megyek előre, nincs is más kiút, de
Köszönöm életem neked: drága édesanyám.

/Alexander Yan/

Hamvaszöld ruhában a rét,
rajta ezer pihés pom-pom,
napsugár színét kibontja,
szempillát rebbent lányokon.

Virágruha őriz álmot,
fagyoktól retteg a bibe,
riadt csikó az április,
még nem fogad kegyeibe.

Harmatbölcsőt ringat a nap,
benne egy szeszélyes gyermek,
nevetve nyarat vetkőztet,
s hunyorgó szemével ver meg.

/Daniel Hernandes Morillo/

A tél hosszú volt, oly zord s oly kegyetlen,
A rét, az erdő még most is kietlen.
Virágok napja, jer, lehelj a földre,
Bús szürke foltjait varázsold zöldre,
Szép puha zöldre!

Jövel, jövel, s te véled fecske, gólya,
Üres fészkeknek hadd legyen lakója!
Szakadjon vége a nagy némaságnak,
Szívüket töltsd be, akik dalra vágynak,
Oly régen vágynak!

Ihol közelg. Feje virággal ékes,
Az arca nevetős, a hangja édes.
Bájos, milyennek a szívem kívánta,
Mint egy virágos, nevetős leányka,
Szép kis leányka!

Ihol, már itt, virággal megrakottan,
Hallom a dalt is: fecske száll amottan.
Eresz aljának újra van lakója,
Csörgő patakban kelepel a gólya,
A kedves gólya!

Ihol, már itt van. Nyílnak a virágok,
Vidám dal járja be a nagyvilágot,
Hirdetve hegynek, völgynek, rónaságnak:
Leszállt a földre szép virágvasárnap,
Legszebb vasárnap!

/Albert Chevallier Tayler/

A játszi szél a szövetembe kap:
Ma zászló - holnap rongydarab,
Ma lengek még a márványpalotákon,
Holnapra leszek emlék - mese - álom,
Ma jeligém még ezreket tipor,
Holnap: egy marék finom aranypor,
Hirdettem hadat, visszavonást, átkot,
Elfoszló selymem áldott, százszor áldott!

A játszi szél a szövetembe kap:
Ma zászló - holnap rongydarab,
Ma még hatalom - holnap talán semmi,
Milyen jó lesz a széltől megpihenni,
Elkopni, mint a fegyverek, a vágyak,
Eltűnni, mint akit sohase láttak,
Az eszmék, álmok, harcok, hiúságok
Sírján kacagni az egész világot!

/Somogyi Győző/

Szeretni mindig, légy gyertyafény,
Addig égj, míg testedből adni tudsz,
Míg lelkedben ott a fény.
Ma este mindenki asztalán
Legyen ott a remény.

Ma este ne legyen,
Több áldozat, s kik halált osztanak:
Gépek, fegyverek, emberek,
Ma ők is legyenek,
Mintha tudnák, mintha éreznék mi az,
Kicsi apró szentek.

Ma este legyen minden olyan tiszta,
Mint a fény a karácsonyi asztalon,
Mikor ég a gyertya,
S a szívekben ott lobog a szeretet lángja.

/Petrus Van Schendel/

Árnyék szeli szívem ketté,
Újra érezném a vágyunk,
Minden percét újra élném,
Az emlékedben mind ott él,
Azért, hogy visszatérj...
Álmodj, őrült lángod ég,
És itt él már rég bennem
Hívó szavam elviszi az éjjel,
S csönget már a reggel.

Hajnal, napfény tekint le újból,
Téged várlak a mától,
Karolj át, csókolj még,
Százszor így.
A szomorú tegnap emlék csupán,
Múltba tűnő emlékkép.

Ülj le, borulj újra két karomba, maradj vélem,
Kigyúlt lámpaként szeress még soká.
A fényedben hadd égjek.
Nézz rám, ilyen égető lánggal,
Maradj és hevítsél még,
Aranyos fénysugár,
Érj csak hozzám, érints lelkeddel,

és megérzed, mit rejt a jövő.
Lásd, a holnap itt van már!

/Carl Schweninger der Jüngere/

/Anders Leonard Zorn/

Kékeslilás palástjában pompázott anyám orgonája,
az udvar szélén meghúzódva borult be cserjefája.
Könnyed szellő csiklandozta ívelt, formás levelek
vidám szívdallamra rezegtek kerti, díszes keretet.
Szerettem és szerettek.

Frissen vágott, bódító illnyt sütött fahéjas-mosolygós almából
és közben félméteres csokrot kötöttünk orgonából.
Majd vasárnapi ebéd után kártyaparti dukált
és társasjáték meg dominó szerette a délutánt.

Ma már nincs régi, szülői ház és nincsen nótafa,
de emlékemben féltve őrzött kincs az illata.
Színes álmaimban megint egy asztalnál a család,
konyhánkban még mindig süt-főz, tálal, él nagyanyám.

Készülődik, engem vár és én átölelem újra,
de felébreszt a reggel, és lelkem bánat fúrja.
Bárcsak együtt ünnepelhetném vele május napját,
fürtös virágdíszbe öltözött orgonacsokrát.

És hogy annyira tudnak szeretni az édesanyák.
Lényükből áradó önzetlenség, mint orgonák
fonják illatba emlékük kosarát, mi megmarad.
Magamban zokog a szívem zöld-lombos fák alatt.

atból szőtt álmok nagyszobája,
szegénységét hokedlin ringató, hálás, nagy konyhája,
számomra oly becses boldogság otthona volt akkor
ó, bárcsak visszatérhetne az a nyugalmas gyermekkor.

És nagymamám, ki engem felnevelt, mert ő volt az én anyám,
amíg az édes dolgozott értem, nagyi vigyázott rám.
Figyelt, beszélt, mesélt, énekelt, horgolt, imát mormolt,
emberséggel varrva emberré varázsolva dekódolt.

Reményt fűtött, lepényt sütött fahéjas-mosolygós almából
és közben félméteres csokrot kötöttünk orgonából.
Majd vasárnapi ebéd után kártyaparti dukált
és társasjáték meg dominó szerette a délutánt.

Ma már nincs régi, szülői ház és nincsen nótafa,
de emlékemben féltve őrzött kincs az illata.
Színes álmaimban megint egy asztalnál a család,
konyhánkban még mindig süt-főz, tálal, él nagyanyám.

Készülődik, engem vár és én átölelem újra,
de felébreszt a reggel, és lelkem bánat fúrja.
Bárcsak együtt ünnepelhetném vele május napját,
fürtös virágdíszbe öltözött orgonacsokrát.

És hogy annyira tudnak szeretni az édesanyák.
Lényükből áradó önzetlenség, mint orgonák
fonják illatba emlékük kosarát, mi megmarad.
Magamban zokog a szívem zöld-lombos fák alatt.

/Albert Chevallier Tayler/

Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kisérő sírást a sirásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

/Émile Munier/

Mint a villám tépte magányos fenyő
Mint a vízét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő
Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér
Otthont, házat, Hazát, nyugalmat már többé nem remél

S bár a lényeget még nem értheted
Amíg nem éltél nehéz éveket
Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk
Mi egy vérből valók vagyunk

Mint a leszakított haldokló virág
Mint az öt millió magyar, akit nem hall a nagyvilág
Mint porba hullott mag, mi többé nem ered
Ha nem vigyázol ránk olyanok leszünk mi is, nélküled.

S bár a lényeget még nem érthetted
Amíg nem éltél nehéz éveket
Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk
Mi egy vérből valók vagyunk!

/Maksai János/

Kiengedem gyakran, ha majd felnő,
Nem ijeszti meg a sok-sok felhő.
Ha etetem sokat, megnő szépen,
Sokszor látom még ebben az évben.

Szeretem a macskám, ő is szeret engem,
Hozzá mindig sikerül kedvesnek lennem.
Olyan ő nekem, mint anyának a gyermek,
Csakis neki nyílnak tavasszal a kertek.

Lilike strázsál az ajtó előtt,
A szomszéd cica meg játszani jött.
Hangosan cuppogok macskám nyakán,
Vagy engedjem enni kicsit talán?

Még telve a tálka az ajtó mögött,
Dorombolva feszít a lábam előtt.
Szereti a tejet, iszik is szépen,
Nem bírnám soványan látni a télen.

Surran a Lilcsa, roppan az ág,
Hajladoznak az udvari fák.
Gyorsul a macska, csúszik a láb,
Karma kitolva, megáll odább.

Mikor estéit odakint töltötte,
Nem állhattam egész éjjel mögötte.
Jöttek a srácok százan, dúlt a "lamúr",
Megúszni ezt szárazon volt nagy bravúr.

Fekete a macska, pincében járt,
Egy forró fürdő biztosan nem árt.
Jó anyám hozza a meleg vizet,
A "gyönyörű állat" most ráfizet.

Apámmal házikót építettem,
Kell-e neki, erről nem kérdeztem.
Beköltözik szépen, ha jön a hó,
Ha beteg lenne, az nem volna jó.

Kimegyek most gyorsan hozzá, simogatni,
Neki ezt a hosszú verset felolvasni.
Ha nem tetszik neki, megeszi a fene,
Hiába kínlódott apám annyit vele.

/Galina Kim/

A lecke nehéz,
neked, 'ki az élettel
csak dacolva szembe mész,
araszolsz, mégis letérsz...
Hiába a figyelmeztetés!

A lecke már nem is lecke,
leginkább nagy kelepce.
Megoldhatatlan egyenlet...
Bármilyen módon - ejthet,
sehová nem vezethet.

Dehogynem vezethet,
szembe önmagunkkal,
hibáinkkal - kezelget!
Újabb leckét - rejthet,
de izgalma kegyes lesz!

Szempontjaid meglehet,
megújítják énedet...
kegyelt lesz és kellemes,
elnézőbb mint kellene...
A mérlegnyelv elve ez!

/Albert Anker/

Te szép, formás bestia,
Nincs annyi jó pia,
Hogy elfelejtselek,
Remek!
Most már nem működik
Az önvédelem,
Maradok veszteg az ülepemen,
Bámulok kifelé,
Mint aki benéz,
Komplett dilis vagyok,
Bár megesz a penész,
Egy meg egy az kettő -
Így racionális,
Nagy érzések - szóban -
Értéke: banális.

Felületesnek egyszerűbb a móka,
Nem kerül egykönnyen szerelemdugóba,
Fél a macsó fajta,
"Nagymenő" az álca,
Komolyabb "cicustól"
Ő menekül fára.
Az igazság fájó,
Kezdő még a harcra,
Biológiából nőtt fel csak
A feladatra.

Szánom-bánom bűnöm,
Tudom: klasszikus,
Szégyen ide, szégyen, oda:
Maradok romantikus!

/Eugene Von Blaas/

Falu vegen nádfödeles kis ház,
Ablakában sírdogál egy kislány.
Ne sírj kislány lesz még jobb is meglásd,
majd ha egyszer viszontlátjuk egymást,
Istenem csak haza tudnék menni.

Most, hogy haza segített az Isten,
Olyan árva, olyan kihalt minden.
Az hagyott el, akit úgy imádtam,
Akiért én mindig haza vágytam.
Jobb lett volna messze idegenben

/Tarcsay Béla/

Félutamon szólok hozzád: közel legyél, Istenország.
Adjál, Uram – enyhet adni: ne kelljen így megfáradni
Földi létem jaj-siralmas: vagyok bárány, vagyok farkas.
Adjál, Uram, menedéket: félelmemül ne rakj fészket.
Fiókád – én – elesetten keresgéllek elveszetten.
Szép új napot kéne fonni, gyerekekről gondoskodni:
család, béke, galamb, alma, s cifraságom fogadalma:
néked, Uram, felajánlom sok álságos cifraságom.
Adjál nekem Uram – békét, add az ember menedékét;
segíts nekem, Uram, árván: vagyok félben a szivárvány;
Uram, hallgatlak a szélben, eme végső menedékben:
nem kell dohány, nem kell talmi, csak én tudjak irgalmazni;
vegyél el a terheimből, adjál többet terveimből; társat kérek, menedéket: terveimben rakjál fészket;
Tudjak, Uram, úgy szeretni: vesztes ügyben nem elveszni: ügyeimet félbe hagytam, magamnak nem irgalmaztam: bepanaszlom magam Néked: enyhítsd meg a vereséget:
segíts, Uram, úgy szeretni: emberek közt – ember lenni.

/Charles Courtney Curran/

Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot,soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
Mással látni meg őt és utána fordulni.
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken,
Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet.
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig.
Aztán, hogy elfordulok,
Fáradt szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,
De rosszul itélsz,
Nem bántam meg
Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé, már senki sem néz.
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám halkan
Semmiség, csupán az életem.
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!

/John Atkinson Grimshaw/

Kerestelek égre-földre.
Leszálltam a sírgödörbe,
Hova nem ér le a fény se.
Nem leltelek sehol mégse.
Van még esély a boldogságra,
Szomorú világom, ráhagyom másra!

Feljövök-e még én élve,
Egy új alkalmat remélve?
Múltam magam mögött hagyom,
Mivel jövőm még tudhatom.
Van még esély a boldogságra,
Szomorú világom, ráhagyom másra!

De mit ér az majd nélküled?
Létem kivel oszthatom meg?
Magával temet a magány.
A többi már örök talány.
Van még esély a boldogságra?
Szomorú világom, ráhagyom másra!

Kinek kell ez így?
Ágak között átsütő Nap,
Fénye nem melegít.
Nincs már esély a boldogságra,
Szomorú világomat,
Nem hagyhatom másra!

/Max Nonnenbruch/

...tél lépte csikorog zúzmara-zenében,
ólomkönnycsepp csillan jégtekintetében,
borostyán-hajában elhagyott fészkekben,
fagy-arca csillámlik hócsipkés fényekben,

habkönnyű leplet dob mezőre, erdőre,
kristály-kucsmát borít végtelen lejtőre,
gyermek kacagását - tél fűszerét szórja,
száncsusszanás-neszt - míg jön a tavasz csókja,

jégcsepp-szíve sajdul, tél-könnye lecsordul,
tavasz-lehelettől elgyengülve csonkul,
összeölelkezik kikelet a téllel,
új hajnallal virrad, rügyező reménnyel.

/Delphin Enjolras/

Ahonnan jöttem, nem láttam soha fényes palotát,

Megismerhettem az életnek árnyas oldalát.

Bakony rengetegében olyan sokáig éltem én,

Szívemben mindig volt egy bizakodó örök remény

Hogy egykor majd megvalósulnak a gyönyörű álmok,

Izzó tűzzel fognak majd lobogni szeretet lángok.

Tündöklő fénnyel átölelt felkelő Nap sugara,

Tündérszép bakonyi világom ébredő hajnala.

Udvarunk zöldellő gyepe harmatosan csillogott,

Boldogság járta át az ébredő szülői lakot.

Szikrázó napsütésben ragyogtak reám a hegyek,

Tudták, hogy egykoron talán majd örökre elmegyek.

Szerényen éltünk hol becsülete volt a kenyérnek,

Protestáns hittel imádkozva szüleim reméltek

Egy szebben és örömtelibben ragyogó holnapot,

Amit Istenünk eddig soha még nekünk nem adott.

Két kezük munkáját dicsérték a zöldellő mezők,

Búzakalászt learató dolgos