" Az utak sohasem

érnek véget

ködbe vesznek

- mint a messzeségek

seholsem kezdődtek,

mindenüvé érnek

el-elkanyarodnak,

aztán visszatérnek

akárcsak az élet "

Szirmay Endre

******************************

A férfi hazafelé hajtott, amikor egy idős hölgy képe villant fel az út szélén. A rossz fény ellenére is látta, hogy segítségre van szüksége, ezért leparkolt a Mercedesszel szemben, és kiszállt. A Pontiac-jának motorja még hangosan sercegett, miközben odasétált hozzá.

A férfi mosollyal az arcán közelített, ám a hölgy mégis aggódott. Senki sem állt meg az elmúlt egy órában, hogy segítsen. Vajon bántani fogja a férfi? Nem nézett ki valami bizalomgerjesztően, éhesnek és szegénynek tűnt. A férfi látta, ahogy a hölgy ijedten áll a hidegben. Tudta, mit érez. Az a fajta merevség uralkodott rajta, amit csak a félelem tesz az emberrel. Így szólt hozzá: „Azért jöttem, hogy segítsek Asszonyom. Miért nem várakozik inkább a meleg autóban? Egyébként Bryan Anderson vagyok.” 

Mindössze egy lapos kerék volt a gond, de egy idős hölgynek ez is épp elég volt. Bryan becsúszott az autó alá, hogy megnézze, hova rakhatja az emelőt, közben többször is lehorzsolta az ujjain a bőrt. Hamar kicserélte a kereket, viszont koszos lett és fájt a keze.

Miközben meghúzta a csavarokat, a hölgy lehúzta az ablakot, és elkezdett beszélni hozzá.  Elmesélte neki, hogy St. Louisból jött, és csak átutazóban van. Nem tudta, hogyan hálálhatná meg a lehető legjobban a segítségét.

Bryan mosolyogva csukta le a csomagtartót. A hölgy megkérdezte, mennyivel tartozik. Bármilyen összeg megfelelt volna neki, hiszen már mindenféle szörnyűséget elképzelt, ami megtörténhetett volna, ha nem áll meg a férfi segíteni. Bryan fejében meg sem fordult, hogy pénzt fogadjon el. Számára ez nem volt munka. Csak segített egy olyan embernek, akinek éppen segítségre volt szüksége, és Isten tudta jól, hogy rengetegen tettek hasonlóképpen vele azelőtt. Egész életében így élt, és soha nem fordult még elő, hogy másképp cselekedett volna.  

Azt mondta a hölgynek, hogyha valóban szeretné kiegyenlíteni a segítségét, akkor ha legközelebb lát valakit, akinek segítségre van szüksége, segítsen annak az embernek. Még annyit hozzátett: „És gondoljon rám.”

Várt, amíg a hölgy elmegy. Hideg és lehangoló nap volt, ám mégis jól érezte magát, ahogy eltűnt a homályban.

Néhány km-rel távolabb a hölgy meglátott egy kis kávézót az út mentén. Megállt, hogy bekapjon valamit és pihenjen egy kicsit a hazavezető útszakasz előtt. A hely kissé elhanyagoltnak tűnt, két elnyűtt benzinkút állt előtte. Az egész látvány szokatlan volt a hölgy számára. A felszolgálónő egy tiszta törölközőt hozott, hogy megtörölhesse a vizes haját. Édes mosolya volt annak ellenére, hogy egész nap talpon állt. Észrevette, hogy körülbelül nyolc hónapos terhes, mégsem változtatott rajta semmit a terhelés és a fájdalom. Eltűnődött, hogy egy olyan ember akinek ennyire kevés van, hogyan adhat ennyit egy ismeretlennek. Majd eszébe jutott Bryan. 

Miután a hölgy befejezte az étkezést, egy 100 dollárossal fizetett. A felszolgálónő elsietett, hogy felváltsa a számlát, ám mire visszatért az idős hölgy már kisurrant az ajtón. Csodálkozott, hogy hova tűnhetett. Majd észrevette, hogy a szalvétán egy üzenetet hagyott.

Könnyek gyűltek a szemébe, amikor elolvasta az idős hölgy üzenetét: „Nem tartozik nekem semmivel. Én is jártam így. Valaki egyszer kisegített engem, csakúgy, mint ahogy most én önnek segítek. Hogyha valóban szeretné visszafizetni a segítségem, akkor arra kérem, hogy folytassa tovább ezt a szeretetláncot.”  

A szalvéta alatt talált még 100 dollárt.

Még asztalokat kellett volna lepakolnia, cukortartókat feltöltenie és embereket kiszolgálnia, de a felszolgálónő másnapra hagyta mindezt. Este amikor az ágyába mászott, a pénzre és a hölgy üzenetére gondolt. Vajon honnan tudta, hogy neki és a férjének nagy szüksége van erre a pénzre? Az elkövetkezendő hónapok a babával nehezek lesznek…

Tudta, hogy a férje mennyire aggódik. Mellébújt az ágyban, gyengéden megcsókolta, és finoman azt suttogta, „Minden rendben lesz. Szeretlek Bryan Anderson.”

Van egy régi mondás, miszerint „Amit adsz, azt kapod vissza.”

******************************

 

Édesanyám varrónő volt. Kattogott- zakatolt a gép. Ha nagynéha kellett egy folt, általa lett az újra ép. Egy életen át alkotott ruhák siklottak, susogtak. Lelkemben mély nyomot hagyott, mert csodává alakultak. Csak szabott- varrt és remekelt. Sokszor gépnél lelt rá a hold. Így várta, míg a nap felkelt, mert az éjszaka rossz kobold. A padlón cérnaszál - folyam, a szabott rongyok szerteszét, de a kész ruha mind olyan, hogy áldja mind a két kezét. Mikor apám hazatérve megkérdezte:- hol az ebéd? Anyám felpattant sietve sürgött- forgott, s kész lett az ét. Félresöpörve a ruhát terített, tálalt serényen. - Így emlékszem. Ilyen anyát őrzök minden szép emlékben!

 

Sáraanna

 

******************************

Amit nagyszüleink másként csináltak, és ami hiányzik a mai világból

 

/Gaetano Bellei/

Ha megkérdezzük nagymamáinkat vagy nagypapáinkat, hogy az ő generációjuk miként élt hajdanán, akkor egy egészen megfontolandó választ kapunk. Az elmondásuk szerint elődeink családi élete más volt mint a miénk. Nagyon más.

Nos, akkor lássuk …

Közös családi étkezések

A mi kis zűrzavaros életünkben már kevés olyan családdal találkozhatunk, akik minden egyes nap együtt leülnek az asztal köré, elmondják imáikat, majd a déli ebédnek (vagy éppenséggel vacsorának) látnak.  Ebéd? Vacsora? Létezik még egyáltalán ilyesmi? Valaki délben jut a reggeli sonkás szendvicséhez, majd fél ötkor a kacsasülthöz, fél tízkor pedig a nap fáradalmait pihenve azon gondolkodik, hogy bedobja-e még azt sültkrumplit, vagy már úgy is mindegy? Régen – normál esetben – a családok együtt ragadtak kanalat, kést s villát, és a közös étkezés alatt beszélték meg a nap teendőit, feladatait, eredményeit.

Közös szabadidős programok

Manapság mivel töltik az emberek a szabadidejüket? Leülnek a TV vagy a számítógép elé, hogy filmet nézzenek vagy a világhálón barangolnak. Régen a szabadidő eltöltése igazi közösségi élmény volt. Az asszonyok énekeltek, pletykáltak, tanácsot adtak egymásnak, a férfiak kártyáztak, és persze akkoriban is szívesen jártak kocsmába beszélgetni.

 

Szomszédolás

Annó az emberek, nem csupán ismerték szomszédjaikat, de szívesen is látogatták egymást. A kapu előtt a lócán vagy éppen a verandán, de szinte nem telt el nap, hogy ne osztották volna meg egymással bánatukat-örömeiket.

Család és baráti közösségek ereje 

Időnként a család és a barátok összeültek egy-egy társasjáték vagy sakkparti erejéig, ami  nem csupán felhőtlen örömet és kikapcsolódást jelentett, hanem erősítette az összetartozás érzését. Mind e mellett a gyerekek ezen alkalmakkor tanulták meg a a sportszerűséget, az együttműködés és együttgondolkodást.

 

Nagy család

Nagy bizony. Amíg ma már csak kevesen tudják, hogy ki másodunokatestvérük, addig régen még ennél távolabbi rokonokkal is tartották a kapcsolatot. Fantasztikus módon követték a családfájukat, tisztelték és becsülték a nagy család minden tagját. Tisztában voltak vele, hogy egységben az erő.

Levelezés, de nem ám Google fiókon, hanem a postán keresztül

A hajdani levélírók „társaságát“ kortól, s nemtől függetlenül sokan gyarapították. Örömteli pillanat volt számukra, mikor egy-egy kellemes baráti üzenetet találtak a postaládákban. Aki kapott már ilyen levelet, képeslapot, az tudja, hogy annak személyességét és varázsát, sosem éri utól az interneten kapott levél.

Együtt dolgozott a család

A közös kikapcsolódás, játék és szórakozás mellett az otthoni teendők is megoszlottak. Együttes erővel végezték a ház körüli munkákat és a háztartási teendőket. Nem keveredtek össze sosem a férfi és női feladatok és a gyerekek is idejekorán megtanulták, hogy nekik is ki kell venni a munkából a részüket. Ez nem csak több másra fordítható időt és energiát spórolt meg családnak, hanem azt is, hogy a kisebbek megtanulják, hogy mi a kötelesség.

Hagyományok ápolása

A hagyományok nem csupán a nagy ünnepekre koncentrálódtak. Ünnep volt a vetés, az aratás, a bor megszentelése vagy egy gyermek születése. Ezek a minőségi együttlétek a család minden tagját összekovácsolta. Együtt készültek, terveztek, lelkesedtek. Az ő ünnepeik még tényleg nagy betűs ünnepek voltak. Amit adtak, többnyire két kezük munkája és örömük volt.

 

Azok a jó ízű beszélgetések

Ma már az emberek lassan többet hallják egymás hangját telefonon keresztül, mint személyesen. Pedig milyen jó visszagondolni azokra az időkre, mikor szüleinkkel, nagyszüleinkkel, barátainkkal leültünk egy csésze tea vagy kávé mellé és kibeszéltük a világ dolgait.  Ha sírtunk, akkor jól esett a simogatás, ha boldogok voltunk, akkor dupla élmény volt, hogy láttuk a másik szemében tükröződni örömünket.

Oly sokat fejlődött a világ, és jól van ez így. De olykor jó és okos dolog, ha kicsit visszalépünk és a múlt értékeit átörökítjük mindennapjainkba.

********************************************************

 

 Írta: Arany Piroska                                            

– Reggel már korán jöhetsz a ruhádért – mondta Jozefa, de Marcsa másnap csak dél felé érkezett. Akkorra sikerült végre eladni a portékát a piacon, így lett pénze, hogy kifizesse a varratás árát.

A félig nyitva hagyott ajtón kopogott. Nem akart addig bemenni, míg nem hallja, hogy szabad. De senki sem felelt. Amikor benézett, látta, hogy ott a ruhája, a menyasszonyi ruha, habosfehéren, álomszépen, a szekrény oldalán vállfára téve – csak a Jung lányok nem voltak sehol.

Ott állt, kezében a pénzzel, óvatos lassan belépett, és ámulva nézte a szokatlan rendetlenséget; mint ahonnan sietve távoztak.

A fátylát lecsúszva, gyűrötten találta a földön. Fölvette, kisimította, majd tanácstalanul ácsorgott, egy helyben toporgott. 

 – Jozefa, elvinném a ruhát, hadd fizessem ki! – szólongatta a lányokat előbb bátran, majd egyre félénkebben.

– Jozefa, Sára, Rebeka, hoztam a pénzt, hol vagytok? Mikor jöttök haza?

Szavára csak a csend felelt, titokzatosan susogott- zizegett az üres ház.

***

A Jung lányok otthonülők voltak, sehova sem jártak, mégis lépést tartottak a legújabb divattal. A Jung lányoknak a postás hozta a Pestről megrendelt, Párisi Divat című lapot, a harmincas évek divatját jelentő, szebbnél szebb rajzos ábrákkal. Ezt a lapot már csak nézegetni sem volt hiábavaló.

A modellek csontsovány, bubifrizurás vampjai rendszerint hosszúszipkás cigarettát tartottak ápolt ujjaik között, és azzal a „se fara, se melle” alakjukkal könnyedén támaszkodtak  a melléjük rajzolt, monoklis, szmokingos urak vállához.  Kecsesen viselték a nagyestélyit, a délutáni kis feketét, a délelőtti ruhát, de a pongyolát vagy hálóinget is.

A varrógép egész nap zörgött. Jozefa fogadta vendéget: – Kedvesem, nézzed csak, ez a hosszított derekú, az alja fodros, ez a legdivatosabb, ez finoman rásimul a derékra, elől itt ez a csipkebetét, ugye milyen elegáns?

A vendég belenézett ugyan a divatlapba, de annál sokkal inkább „földönjáróbb” volt, mint hogy onnan válasszon: – Csak olyanra varrjad Jozefa, mint a tavalyi volt az a kék pettyes. Tudod, míg új a ruha, a templomba, korzóra való, ám jövőre gyomlálni, szőlőt kötni lesz jó, csak nem csipkésen. Hogy kinevettessem magam?

És a ruha elkészült, egyszerű szabással, illően jó, akár templomba, akár mezőre.                                     

A Jung lányok hárman voltak.

Amióta szüleiket a járványos spanyolnátha sírba vitte időnap előtt, a lányok árván maradtak, így attól kezdve Jozefa lett a családfő.

Azelőtt az apjuk, Ármin úgy tervezte, hogy ha majd a lányok felnőnek, ők vigyék tovább a fűszerboltot. Anyjuk gyakorlatiasan gondolkodott. Kell még egy kenyérkereső foglalkozás, amiből megélnek, hát odaadta őket mihamarabb a Vilus keze alá, varrónőnek.

Vilus az anyjuk nővére volt, jól menő varrodával. Kis apró termetével, szigorú parancsoló szavával, szakszerű útmutatásaival korán bevezette a lányokat a mesterség rejtelmeibe.  

Jozefa gondja lett a bolt is, a varrás is. Az embereknek nem volt pénze vásárolni, a bolt nem hozott hasznot, csak ráfizetést. Igaz, nem is értettek hozzá. Na, akkor, a három lány összedugta fejét. Most mit csináljanak? Varrás vagy bolt?

Másnap aztán Jozefa hívta a kőművest, hogy falazzák be a boltajtót, legyen a helyén ablak. Az ablakba táblát tettek: NŐI SZABÓSÁG.

A lányok ügyeskedtek, a szabást-varrást úgy igazították, hogy azzal kövérből-soványból csinosat formázzon.   

Repült az idő, a lányok egyedül maradtak. Régi mondás, hogy aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni, de úgy látszik, hogy aki dolgozik, nem ér rá férjhez menni sem. Aki a szívekbe lát, az tudja, hogy az örökös munka közben hiányérzet váltotta fel a reménykedést.

– Besavanyodunk mi, ha nem történik valami csoda – sóhajtotta Marcsának baráti őszinteséggel a csinos Rebeka, a legkisebb lány. Ő csak álmodozott, jó lenne, ha divatosan öltözhetne, ha az ő válla is egy férfihoz simulna. Koplalni kezdett, nem akart enni, hogy párisi divatba illően karcsú alakja legyen.

Sára a könyveket bújta. A kölcsönkönyvtár hűséges látogatójaként hetenként cserélte a romantikus regényeket. Ábrándozott, reménykedett. Ha késő éjszakáig égette a lámpát, a takarékos Jozefa nem kis haragját vonta magára.

Jozefa haját szorosan hátrafésülte, ruhája sem reklámozta ügyességét. Rászakadt a családfői gond, a két húgának anyjuk helyett anyjuk volt. Bár lelkét nyomasztotta az örökös készenléti állapot, ami nem ritkán a felelősség árnyékául szegődik, mégis – maga is csodálkozott – olykor fölengedett a kedve. Péntek este meggyújtották a gyertyákat, szombatonként nem dolgoztak, úgy éltek, mint szüleik idejében. Békességet adott a jól végzett kötelességteljesítés, és biztonságot a hármójuk testvéri összetartozása. Nem gazdagodtak meg, mégsem aggódtak a jövőjük miatt.

Stafirungot gyűjtöttek, örömöt találtak benne. Készültek a hímzett párnák, az abroszok, és alkonyodó délutánokon, csöndesen beszélgetve, virágokkal koszorúzott, cifra monogramot varrtak, sűrű öltésekkel a csipkés hálóingek elejére.                                                

Egész délelőtt jött hozzájuk a megrendelő, aki vagy ruhának valót hozott, vagy ruhát próbált. Hozták a híreket. Rossz híreket, a közelgő háborúról. Jött Kati is, Juci is, hogy a vőlegényét behívták, de behívókat kaptak a tizennyolc évesek is, meg a továbbszolgáló öregek is. A leventéket besorozták.

Előre vetette árnyékát az újabb háború. Ki akart új ruhát varratni?  Aki még reménykedett, hogy nem lesz itt háború, hiszen bemondta a rádióban a kormányzó úr minisztere, hogy nem lépünk be. Újabb háború? Istenem, csak tán nem! És jöttek a riadt hangú levelek az ország távoli vidékén élő rokonoktól, hogy olyan képtelenül vad hírek kaptak lábra, hogy valami gettóba viszik őket. Erre egyikük sem akart, nem is mert, gondolni.  – Ugyan már, kósza hírek mindig voltak – és tették a dolgukat, mint máskor.

 Hiába hessegette aggódó riadalmát Jozefa, ha Vilus, a nagynénjük is arról beszélt, hogy bár telefonál a ismerősöknek, nem veszik fel, hiába ír, nem válaszolnak, lehet, hogy már elvittek őket?

A lányok összenéztek: – Jaj, Viluska, ne legyél vészmadár!                                                            

Azon a tavaszon Pista feleségül kérte Marcsát. Félő volt, hogy a vőlegényét is behívják, ezért elhatározták, hogy rövidesen megtartják az esküvőt. Boldog készülődés következett. Marcsa és az anyja átment a Jung lányokhoz, hogy megbeszéljék a menyasszonyi ruhát. Milyen anyagot, hány métert, milyen fátylat vegyenek. És Marcsa elképzelte a fehér ruhás, koszorús esküvőt, ezért rálett, hogy ezt a ruhát csipkék-fodrok díszítsék. Ki gondolna rosszra, háborúra, mikor férjhez megy? Elhessegette a rémítő aggodalmat.

– Számítok ám rátok, Jozefa! Majd jön a vőfély is, a lakodalmi meghívóval! Ott lesztek, ugye Sára, ugye, Rebeka? 

És a Jung lányok bólogattak, mosolyogtak, és odaadó figyelemmel mértek, szabtak, és megvarrták Marcsának a menyasszonyi ruhát.

Rebeka, a legfiatalabb nézte, nézte a csipkés fehér csodát.

Reggel óta nézegette, levette a vállfáról, igazgatta, forgatta.

– Mikorra mondtuk Marcsának, hogy jöjjön érte?

– Holnap reggelre – állt meg mellette Jozefa –, mi jár a fejedben?

– Semmi, semmi, csak nézem.

– Nézed, mit nézel rajta, jó lesz rá, arra mérget vehetsz, nincs már semmi dolgod? – és otthagyta Rebekát.

– Jó lesz rá? – kérdezte akkor már csak magától Rebeka. – Marcsára jó lesz? És énrám? Énrám mikor lesz jó a menyasszonyi ruha?

Szempillantás alatt vette le a rajtalévőt, és kapta magára, lázas, meggondolatlan gyorsasággal a Marcsa menyasszonyi ruháját. Mintha rászabták volna! A tükör elé állt, nézte magát, táncléptekkel forgott, mintegy belakta magát a ruhába. A karját behajlította, mint aki karöltve áll „Valaki” mellett, és mosolyogni próbált. Észre se vette, amikor állt meg mögötte Sára, csak amikor a tükörben maga mellett látta Sára megértő tekintetét; akkor a vállára borult, erőltetett jókedvvel, mint akit csínytevésen értek.

Jozefa kiáltott rájuk:

– Meg vagytok ti bolondulva? – és ideges mozdulattal nyújtott feléjük egy levelet.

– Most hozta a városházáról a kézbesítő, csomagolnunk kell. Máris! Három napra való élelmet, egy váltás ruhát! Holnap hajnalban visznek, kész kell lennünk.

Megdermedt a két ábrándozó lélek:

–  Mit beszélsz? Megyünk? Hova? Hova megyünk?

– Nem megyünk – Jozefa hangja remegett –, visznek minket! Mégis elvisznek!

– Nem igaz! – sírt fel Rebeka. – Ez nem lehet igaz! – és szorosan átölelte Sárát.

Jozefa elvette tőlük a menyasszonyi ruhát, és visszatette, a helyére.  

– Ezért holnap reggel jön Marcsa.

Még állt egy végtelennek tűnő percig, majd meggyújtotta az ünnepi gyertyákat.  

– Mi az, ami nélkül nem mehetünk el – nézett szét tanácstalan aggódással – , mi a legfontosabb?

Ideges sietséggel járt-kelt a szobákban, majd, még mindig a kezében szorongatva  szüleik fényképét, fölment a padlásra, hogy lehozza az ott porosodó vulkánfiber útitáskát…    

***

Marcsa felocsúdott a déli harangszóra. Levette a vállfáról a ruháját, és hátra pillantgatva, tétova léptekkel elindult.

Itt kinn, harangszót, kutyaugatást, szekérzörgést, a falu hétköznapi zsibongását mindennél parancsolóbban uralta a távolodó vonat zakatolása, föl-fölsivító, éles füttyjele.

Egy lovas szekér jött zörögve, az állomás felől.

Kalapjához emelt kézzel köszönt a kocsis, és a távolba intett:

– Őket már hiába keresed!  

Marcsának összeszorult a gyomra, kihagyott a lélegzete:­ – Mégis igaz!

Az eddig hetek óta szándékosan hárított valóság most fenyegetően, elűzhetetlen erővel tört rá.

… És mint a tolvaj, vitte a kifizetetlen ruháját, amit nem lenne szabad sem elhozni, sem holnap az esküvőjén boldog menyasszonyként ebben ékeskedni, ha nem jönnek el – hogy vele együtt örüljenek – a Jung lányok.

/Czebe Kata/

********************************************************

Ásgúthy Erzsébet: Nyitott ablakok

Valahogy elhirtelenkedte szerepét ezidén a nyár. Nem várta meg a végszót belesütött a tavasz közepébe. Ragyogó kacagásával megtévesztette a természetet, vígan keresztülhúzott minden számítást. És most, amikor hivatalosan is teljesíteni kellene kötelességét, egyszerre unatkozva abbahagyja és szeszélyesen búcsúzni kezd.

   A naptár szerint még kánikulának kéne lenni. De kint már ökörnyál kísért a levegőben és őszi skálákra hangolódik a szél. Váltakozva zuhog az eső és ragyog a nap, egyre hűvösebb mosolyával. És mintha mindenki vissza akarná fogni egy–egy sugarát, tárt ablakok vetítik kifelé a sötét szobák vágyódását.

   Mint kíváncsi kút mélye tátong üresen a nagy udvar, amint éhesen és titokzatosan pislognak egymás felé az emberi hajlékok nyitott szemei.

   Hirtelen kicsapódik az egyik udvari lakás ajtaja.

   –  Huj, de csuda spriccert kaptak a nyakamba – tör be kívülről egy friss leányhang, s még érezni, hogy rázza le magáról a harmatos esőcseppeket a küszöbön.

   –  Mert téged is mindig odafúj a szél, ahol nincs keresnivalód – zsörtöl vele valaki belülről, – arra való csak a ruhád ugye, hogy eláztasd. Pont az új mongolt kell felvenni, ha zuhog…

   –  De anya, hát honnan tudtam volna előre, hogy esni fog. Sütött a nap, amikor indultam és mit vegyek fel vasárnap a templomba, ha nem a mongolt… és mit tehetek róla, hogy nincs ernyőm… – nyelvel különösebb meggyőződés nélkül a lánya, s közben veti le a ruhát. Látszik, amint kombinéban megáll a szekrény előtt.

   –  Ha nincs ernyőd, vártál volna, amíg eláll… De nem… neki muszáj kóricálni, ha özönvíz szakad is az égből…

   –  Vártam volna, vártam volna… hiszen vártam… de meddig… – s hirtelen kitör a lányból a sírás, – hát nem állhatok örökké egy kapu alatt… – és zokog keservesen.

   –  Meg vagy bolondulva, te lány? – pislant rá az anyja a tűzhely mellől, – tán már szólni se lehet neked… úgy látszik, megint rádjött valami…

   Most egyideig nem hallatszik semmi, csak a leány halk szipogása, s a kispriccelő zsír sistergése a tűzhelyen.

   –  Mi baja már megint? – dörmög valaki a foga mögül, s a küszöbön megjelenik egy ingujjas alak. Pipát szörcsögtet a szája szélén, de csak úgy szárazon.

   –  Mit törődik vele már maga is – rándítja meg a vállát az asszony és sietve dobálja tovább a nokkerlit a gőzölgő vízbe.

   –  No már csakhogy megint sírásba látom.

   –  Sír hát, sír, az eső is esik… ki bánja?… De csak ne hallgasson, majd ellátom én mindjárt a baját… – indulatoskodik kicsit bizonytalanul az anyja.

   –  Keresztapa szeljen kenyeret az ebédhez – hallatszik belülről a lány könnyes hangja, – már terítem az asztalt… – és csörögve rakosgatja az evőeszközt.

   –  No, no, jól van már, jól van… ahun csak a nap is kisüt maj mindjár, a kapu felől már derül is… – mondja békítőleg erre is, arra is, s keresztet rajzol a kenyér hátára mielőtt megszegi.

*

   –  Jön–e sétálni, Valika? – hallatszik a délutáni csendben a kérdés, s az udvari ablak előtt megáll egy fiatalember.

   –  Á, Mihola úr – dugja ki a fejét a mama.

   –  Jónapot, jónapot – bólogat a „kisztihand”–ra.

   –  Jól, a Valit keresi, ugy–e? Nincs már itthon, kedves… Most ment el alig öt perce… A litániára sietett… Nem is szeretem már, hogy olyan templomos ez a lány… – s széles mozdulattal kissé nyugtalanul igazgatja a plissé fodrokat a mellén. – Várjon egy csöppet Mihola úr, megyünk már mi is – folytatja – csak fölteszem a kalapomat…

   Azzal behúzza az ablakot s néhány perc múlva frissen glancolva és pomádézva, vasárnapias ünnepélyességgel kivonulnak. Keresztapával és Mihola úrral együtt elnyeli őket a kapu ásító torka.

   Ülök az ablakban. S tekintetem terméketlenül hull a szürke falak közé. Kisvárosi vasárnap délutánok meghitt csendje és zsibbasztó unalma leng a kőkockák felett. Szinte hallható koppanással feneklenek meg gondolataim a sárga keramiton.

   Szemben velem lassan kinyílik az udvari lakás ajtaja, s kissé kuszáltan, gyűrött háziruhában Valika jelenik meg a küszöbön.

   A körmét rágja egy ideig, aztán a harisnyakötőjét húzogatja, majd észrevesz engem és felköszön az ablakba:

   –  Kezicsókolom!

   –  Jónapot, Valika.

   Csend. Látom, hogy beszélni szeretne, de nem tudja elkezdeni. Végre megszólal:

   –  Megint betegnek teccik lenni?

   –  Nem vagyok beteg Valika, miért gondolja?

   –  Hát csak hogy egész nap kendőben teccik ülni az ablaknál…

   –  Szokás ez csak Valika… Meg aztán vasárnap van… Ráérek. Várom, hogy egy kicsit kisüssön a nap. – Újabb csend. Valika a lábát cserélgeti s ide–oda hintázza magát a fel mentén.

   –  Tegnap nem esett.

   –  Nem… Tán az eső miatt maradt itthon máma? – kérdezem, hogy folytassam a beszélgetést. – Azt hittem, a litániára ment…

   –  Litániára? – néz rám csodálkozva, majd hirtelen észbekapva: – ó, azt csak a mama találta ki, hogy Mihola úr meg ne sértődjön… Nem szokok én litániára járni.

   –  Inkább moziba megy vasárnap délután, ugy–e?

   –  Most már oda se megyek többet… – mondja rezignáltan, s az orra kicsit vörös lesz.

   –  Ugyan miért? – faggatom. Mert az eddigi jelek szerint Valika mindenkoron szenvedélyes hallgatója és hirdetője volt a film igéinek.

   Válaszként felhúzza a szemöldökét és vállát majd újra leereszti, és maga elé mered:

   –  Tegnap még voltam… – mondja végre, mint aki messze emléket temetget.

   A dolog kezd rejtélyessé válni.

   –  Talán valami bánata van Valika, hogy olyan szomorú? – mondom.

   Rámnéz, de nem nyilatkozik.

   –  Délelőtt is látta, hogy sírt – kegyetlenkedem vele, – biztosan nyomja valami a szívét… Csak nem szerelmes?

   –  Ugyan! – veti fel a fejét túlzott fölénnyel. – Hát mit teccik rólam gondolni? Csak nem fogok egy férfi urán sírni – mondja gúnyos mosollyal, de gyanúsan reszekt a hangja – és különben is nem éri meg egy se, de egy se, hogy az ember szeresse őket és…

   Hirtelen elfullad és beharapja az ajkát.

   –  Na jöjjön ide Valika – bíztatom – és mondjon el szépen mindent.

   Ránt egyet a vállán. De látom, hogy megkönnyebbülés neki a beszéd és várja, mint a duzzasztott patak, hogy megáradhasson.

   –  Talán Mihola úr? – kérdezem.

   De erre csak megvetőleg legyint:

   –  Ó, a Mihola…

   –  Hát hogy hívják? Vagy nem ismeri személyesen?

   –  Kit, a Ferit? Hát hogyne, hiszen már egész nyáron együtt jártunk.

   –  No és most? Hát máma miért nem mentek együtt sétálni?

   –  Már többet nem megyek vele sehova… – és megint elborul, s lassan megindul az ablakom felé. – Én már többet nem szólok hozzá…

   –  Hát akkor miért nem ment a Miholával? – kérdem.

   –  Mert gyűlölöm a férfiakat – fakad ki erre. – Nem kell nekem egy se. Egész nyáron rá sem néztem egyre se, csak a Ferivel jártam és most azt mondja nekem, hogy mégis csak egy leánynak az imponál, ha valaki mézet ken a kenyerére és hogy ő bizony… – teccik tudni, ezt biztos a Mikolára gondolta, mert a mama szereti Miholát, mert ő nyugdíjas. Állása van a sófőzdébe… – És én erre mondtam: „na bizony majd rimánkodok magának…” és erre szó nélkül otthagyott engem… tegnap este… ott hagyott a padon egyedül… És ma se jött a templom elé és én csak álltam… és vártam… és vártam és egészen átázott a ruhám… és csak akkor jöttem haza, mikor mindenki kijött a templomból és én már alig bírtam a sírást tartani…

   És zuhogott belőle a szó. Most egyszerre kinyílt ő is, mint egy csukott ablak, s a résen át beláttam egy pillanatra lelkének primitív kamrácskáiba.

   –  Teccik tudni, hogy szerettem én ezt az embert?… Reggel, ahogy zörgött a vekker, még aludtam és már az ő neve volt a számon… És ha törülgettem a port délelőtt a villanyoknál, mindig úgy éreztem, hogy szíven üt az áram, mert teccik tudni, szerelő a Feri a villanytelepen… és mindig külön tiszta zsebkendőbe törültem a körtéket… És este ha imádkoztam, a feszületen Jézus Krisztus helyett az ő két szemét láttam rámnevetni… És első perctől kezdve így szerettem…

   Most már ott áll szorosan az ablakom alatt, s görcsösen gyűri ujjait az ablakpárkányon.

   –  Teccik tudni, tavasszal, mikor megismerkedtünk, mindjárt ahogy harmadszor sétáltunk együtt, mondta nekem, hogy ő szeret engem. Ahogy ezt kimondta, olyan furcsa érzésem lett, hogy azt hittem, összeszaladnak a házak körülöttem és agyonnyomnak. A kémények mind ferdén düledeztek összevissza és lárma volt az utcákon és autók dudáltak, meg szekerek zörögtek és összevissza kiabáltak az újságosok és fagylaltosok, de én nem hallottam őket, csak mindig eztet a hangot, ahogy mondta nekem: „Hiába Valika, de szeretem magát…” És rimánkodott, hogy feleljek valamit, azt gondolta, haragszok. De én csak nem tudtam beszélni, mert valami szorította a torkomat, hogy zúgott tőle a fülem és sírás meg nevetés volt bennem és imádkozni szerettem volna… Tessék elhinni, legjobb volna meghalni az embernek…

   És zokogva lendült már a karja, hogy ráborulva az ablakomon sírja el minden keservét.

   –  Valika – fogtam meg a karját a levegőben, – nézzen csak hátra, azt hiszem, magát keresik.

   A sírásnak nekikészülve fordította kicsit hátra a fejét s a következő pillanatban úgy maradt, mint aki hirtelen megmerevedett. De csak a mozdulata. Mert az arcán ezer színben és változatban szaladoztak az érzések.

   –  A Feri… – suttogta. – Visszajött.

   És a nyárnak minden ragyogása ott tündöklött az arcán… Majd hirtelen elszégyellte magát, közömbösre gyúrta vonásait, s lassúra fogva lépteit, vonakodva indult a fiú felé.

   A többit nem láttam, mert egy boltív eltakarta őket.

   Elcsavargott hangfoszlányok suttogása csapódott csak felém: „Hát ezért?… Na látod…, de máskor… és soha és mindig…”

   Aztán átsuhant Valika az udvaron, mint egy ragyogó bárányfelhő, s pár perc múlva megjelent mongolba öltözötten, kalappal a karján.

   Szökellve indult a kapu felé.

   Hogy meglátott, egy percre még visszalibbent az ablakom alá.

   –  Kezicsókolom – köszönt el fénylő szemekkel. – Teccik tudni, csak azért volt tegnap az egész, mert félt engem a szegénységbe hívni. Mert megint lehúztak a fizetéséből. De máma mégegyszer eljött megkérdezni, hogy azért akarok–e?

   És válaszként már repült is felé. Mintha ezüsthintán szállt volna a boldogság elébe.

   Üres lett az udvar. Fölnézek a háztetők fölé. Most veszem észre, hogy hatalmasan ragyog a nap.

   Tán újra kezdődik a nyár.  

 

/Alfred Stevens/

********************************************************

********************************************************

 

Írta: Arany Piroska

Ezt a házit nehéz nekem megírni, mert azt mondta a tanító néni, hogy írjunk valamiről, aminek váratlanul nagyon megörültünk az iskolába, mert frankó ügyesek voltunk. És ez nekem nem olyan könnyű, mert énnekem inkább búsulni volna rá okom.

Mert én nem vagyok olyan ügyes gyerek, akinek mindig csak azt mondják, mint a Karesznek az iskolába, hogy oké, Károly fiam, csak így tovább Karcsi fiacskám, mert a Karesznek mindig minden nagyon megy. Pedig a Karesz, mintha oda se figyelne, nem is akarná, csak úgy kimegy a táblához, és beírja a jó számokat az osztásnak a végére.

De én még akkor azt se nem tom, hol járunk, mert mondjuk, pont a ceruzámat keresem, ami legurult a Ricsi padja alá, de Ricsi nemhogy ideadná nekem, hanem azért is tovább rúgja a lábával, nehogy azt én fel tudjam venni. De a tanító néni nagyon lesen van, hogy ki az, aki nem néz oda, mikor ő magyaráz, és egyből kiszúrja, hogy én a pad alatt csúszkálok, de azt nem tudja, hogy a ceruzámér vagyok odalenn, és kihív engem, hogy folytassam az osztást.

 

De én akkor mán mit folytassak, mikor el se kezdtem, és ettől szok lenni a fekete pont, meg a beírás.

Na, ezt felejtsük el, mert már megyünk enni a kajáldába, és a Mici néni a napközis tanár, az meg szok dícsérni, mert én nem csinálom azt, mint a Szilvike, aki annyi kevés levest vesz a tányérjára, amivel csak bekeni a tányért, mintha már kiette volna belőle, és a főzelékre azt mondja, hogy fúj, és otthagyja. És Szilvikére azt mondja a Mici néni, jaj de válogatós vagy, látod a Robika mindent megeszik és még repetát is kér. Mert a Mici néni nem is tudja, hogy én csak abból kérek még egyszer, a mákos tésztából, nem pediglen a krumplis tésztából vagy pláne nem a tökfőzelékből.

 

De ha Mici nénit írom váratlan örömnek, az nem jó, mert az nem is váratlan, meg ami a napiba van, az nem számít iskolainak, a tanító néni szerint. Mert a tanító néni azt mondta, hogy lehet otthon is ügyesnek lenni, és avval örömet szerezni, mondjuk az anyukánknak, vagy a nagyinak, vagy a kistesónknak, de ám arra ő nem tud piros pontot vagy csillagot, pláne nem ötöst adni, mert ő csak az ittenire osztályoz.

 

És akkor én azt gondoltam, hogy nem várom a váratlan örömet, mert az nekem úgyse szok lenni. Tegnap is azt mondta a nagyi, amit én nem is értettem, hogy te egy pecfogel vagy, mert a pulcsimra kenődött a kecsap, és amikor le akartam dörzsölni, még jobban olyan lett.

 

Csak azt nem tom, ha nincs örömöm, akkor én mit írjak a háziba.

És akkor délután volt a kézműs szakkör, ahova én is járok, mert odajár a Szilvike is, és ott ő mellé ülhetek, mert az az egy hely, ahol oda lehet ülni, ahova akarunk. Meg ahol nem kell egy helybe ülni egész órán, hanem oda lehet menni a mosdóhoz, meg a szerszámos ládához az ollóér vagy a ragasztóér, és mindent lehet ottan megcsinálni, amit csak mutat a Zsuzsa néni, ami kell az ünnepi koszorúhoz, amit majd az ajtóra akasztunk.

 

Odajár a Karesz is, csak nem tom miért, mert most is addig bénázott a hajlós vesszővel, amiből azt a koszorút csináltuk, hogy már mindenki a lakkozást csinálta, de ő meg azt mondta, hogy neki nem hajlik a vessző, hanem eltörik, és levágta magát a székre, a vesszőket meg a földre, hogy azért se csinálja tovább.

És akkor Zsuzsa néni a kézműs tanár odajött énhozzám, mert látta, hogy készen vagyok a koszorúval, és azt mondta – nekem mondta, hallhatta mindenki, pláne még Szilvike is –, hogy Robikám, a tiéd sikerült a legjobban és – na most figyelj,mit mondott még –, hogy mutasd meg, hogy kell, légyszi segítsél a Karesznek.

 

Így mondta, hogy én, a Karesznek, és így, hogy Robikám…

 

……. és én mentem hazafelé, és akkor azon a kockás járdán, mindig a kocka közepébe ugrottam, és mintha azt énekelném, hogy megy a gőzös megy a gőzös Kanizsára, csak én azt léptem, hogy lé-cci se-gí-csél ka-resz-nek, a ka-resz-nek, egész hazáig, meg még fel a lépcsőn is. És azt nem hallotta senki, mert csak magamban la- la-láztam.

 

Nem tom, de lehet, hogy pont ilyen a váratlan öröm, pedig nem kaptam még egy piros pontot se, nemhogy ötöst, de mégis belement az eszembe, meg még most is benne van, és jó lenne, ha nem menne ki belőle.

 

 

********************************************************

 

**********************************

Álmok................/nanena/

 

Mindenki álmodik. Van aki tud róla, van aki nem. Sokan felriadunk éjszaka, s egy pillanatig még félig abban a történetben élünk, amit előtte álmodtunk. Hiszen valóban benne éltünk, olyan valóságosnak tűnt. Sokan próbálják magyarázni értelmét, jelentését, folyamatát. Mégis egy megmagyarázhatatlan misztérium marad számunkra, miért pont akkor és azt a történetet álmodjuk. Vannak véletlenek? Vagy minden vegy meghatározott okból történik? Nem most is csak egy álmot élünk meg? S az éjszakai történetek csak álmok az álomban? 

Már hetek óta ugyanazt álmodom. Azért mert ez foglalkoztat ébren is legtöbbet? Vagy valahova vezetni akar ez az álom? Van egy örzőangyalom, aki így kommunikál velem? Ha jó az álom, boldogan ébredünk, ha rossz, akkor gyötrődve, boldogtalanul. Az álmok befolyásolnak bennünket, vagy mi vagyunk hatással az álmainkra?

Legtöbbször felébredés után pár pillanattal már teljesen elfelejtjük, mit is álmondtunk. Ilyenkor úgy érezzük, elvesztettünk valamit. Még félig ott van, még körülvesz, de azután elillan, már sehol sincs. Az életem egy része elveszett mindörökre. Próbálom felidézni, de minden ködbe vész. 

Sokszor rémálmaim vannak. Elveszítem, akit nagyon szeretek. Újra és újra. Félek elaludni, mert akkor az álom lesz a valóság, amelyben nem akarok élni. Jobb az ébrenlét, mint ennek az álomnak a valósága.

********************************************************

Shaffer Erzsébet - Barack a fűben   

Azon a reggelen egyszerre csak énekelni kezdett. Valami blődli kis kuplét, de olyan kedvvel ismételgette, sehogy se tudta abbahagyni. Akkor vette észre, hónapok teltek-el úgy, hogy nem énekelt. Beszélt, mesélt, magyarázott, háborgott, sóhajtozott, kiabált, mint máskor. Csak éppen énekelni nem tudott. Aztán azon a reggelen, nem is reggel volt az még, hanem hajnal – korán ment ki a kertbe. A slagot kötözte az öreg vasszékre, így szokott locsolni -, egyszer csak észrevette, hogy énekel.
     Pedig látszatra nem volt más ez a hajnal, mint a többi. Már világosodott, amikor nesztelenül, hogy a háziakat föl ne ébressze, kiment a kertre nyíló ajtón. Egy csiga araszolt előtte a gyepen, de ilyen csigával találkozott tegnap is. Elkésett sárgabarack puffant, a ringló alatt kéken terült a fű… Tessék, gondolta, ez is beérett. S nyomban utána az jutott eszébe, mindjárt Szent István, vége a nyárnak. Galambraj surrogása zavarta meg a csöndet. Hogy burrognak a szárnyak – fülelt, és nem jutott eszébe, hogy a galambcsapatot mindennap látja. Mélázva nézte, ahogy eltűnnek a kertek fölött.
      A petúniák édes közelsége térítette magához. Olyan kétségbeesett illatozásba kezdtek, mint nyár elején, amikor még nem volt száraz a száruk a finom tölcsér alatt, harsányzöld volt minden, és nedvesség és ígéret. A szakadozott bárányfelhők ma is úgy eveztek át az égen, ahogy ezen a forró nyáron hajnalonta szoktak, fél hat – hat óra tájban – mint a giccsfestők képein -, szélük kicsit rózsaszínbe mártva. Alájuk sütött a nap, s ezt most, ezen a korai órán olyan lebegő, pajzán, könnyed, jókedvű világot ígért – halkan énekelni kezdett.
     Míg a millió cseppé váló vízsugarat nézte, arra gondolt, hogy van az, hogy vannak napok, amikor úgy érzi, mindjárt összedől körülötte minden. És ez a minden maga alá temeti. És nem is bánja, egyenesen óhajtja… Aztán jön a következő nap, vagy a harmadik, vagy a tizedik, és nyoma sincs semminek, fölemeli, röpíti a kedve, és nem érti, mi baja volt tegnap, nem is emlékszik rá. A léleknek ezeket a megmagyarázhatatlan fordulatait, hogy végső elkeseredésből a határtalan életörömbe váltanak – vajon hol irányítják, morfondírozott.
     Az a telefon, azért ludas lehet a dologban, gondolta.
     A noteszét írta át, furcsa érzés, olyan volt, mintha leltározna, számba venné maga körül az embereket, ki van meg, ki ment el, kit hagytál el, és ki hagyott el téged… Akkor akadt meg a fiú nevénél. Fiú… Borzas haj, szürke szem, kopott farmer, fényképezőgép…
     Egyszer, egy régi nyárban együtt gyalogoltak Ózdról Budapest felé. Sokáig mentek. A délutánból átgyalogoltak az éjszakába. Tűző napsütésből felhőszakadásba. Csurig áztak. De csak mentek. Mintha az életük fontos szakaszát szelték volna át. Határtalannak tűnt az idő, talán, mert olyan nagy volt a szeretés bennük. Az elfogadás. A vágy a jóra. Akkor, ott, a miskolci úton megfogadták, hogy nem hagyják el egymást. Hogy gyerekeik lesznek, jó embereket nevelnek majd belőlük, gyalog fognak járni, bebarangolják velük az egész világot, úgy tanulják meg együtt, hogy mi is az Élet…
     A noteszében réges-régi szám volt a neve mellett. Nem hívta már sok év óta. Óvatosan fogta a telefont, vigyázott a tárcsázással, mintha azon múlna valami. Nulla, nulla, országszám és az övé. Á, gondolta, lehetetlen, hogy közel húsz év után ugyanaz a száma legyen… hogy épp otthon legyen… A készülék kicsöngött.
     - Halló…! – hallotta.
     Beleszólt. A férfi megismerte, fölkiáltott.
     -Te jó isten… !
     - És, mint egy gyerek, úgy örült. Érződött a hangján. Beszélj, beszélj, beszélj, mondta, és állandóan közbeszólt. Mindent tudni akart.
     - Most mit csinálsz ?
     - Barackot eszem.
     - Milyen barackot?
     - Sárgabarackot.
     - Most érik?
     - Már leérett. Pár szemet találtam a fűben.
     - Hol vagy te most, hogy fű közül eszed a barackot?
     - Egy régi kertben. Sok gyümölcsfa van benne. A gyerekeim nagypapája ültette őket. A barackfát is. Lekvárt főztem, annyi barack termett.
     - Te? Lekvárt?
     - Képzeld. Harminc üveggel.
     - Meséld el…
     És elmesélte. Hogy olyan volt a zöld fű, mintha megfestették volna, tele lusta, narancssárga foltokkal. Hogy, fájt már a háta, és sajgott a lába, de egyetlen szemet se tudott otthagyni. Hogy a magokat megszárították, és mint gyerekkorában, napokig törték, és mezítláb beleléptek persze. Aztán elmesélte, ahogy főzés közben aranyossá lett a lekvár, ki is vett belőle a palacsintára. És, hogy az üvegeket a ruháskosárba, az öreg dunyha közé rakta és szépen betakarta. Olyan volt, mintha kincset találtak volna, amikor napok múlva kihűlt, és szétterítették fölötte a dunyhát.
     Sokáig beszélt, aztán sokáig hallgattak. Akkor azt kérdezte a férfi, hogy milyenek a gyerekek. Olyanok, ahogy akkor régen kigondoltuk, mondta. Megint hallgattak. Akkor azt kérdezte tőle, hogy még mindig ott lakik-e, pár kilométerre a határtól. Azt mondta csöndesen, ott. Ugyanabban a házban. Így beszélgettek.
     Hát erre a délutánra következett az a hajnal. Amikor énekelni kezdett. Először azt a semmi kis kuplét. Úgy hitte, teli van a kert azzal az önfeledt énekkel. Úgy hitte, hallja mindenki ezen a teremtett világon.
     Pedig csöndesen fújta, alig hallhatóan, befelé mosolyogva, csak úgy magának.

********************************************************

 Márai Sándor:
Sokféle erő van az emberek között, sokféleképpen ölik egymást az emberek.
Nem elég szeretni, lelkem.
A szeretet tud nagy önzés is lenni. Alázatosan kell szeretni, hittel.
Az egész életnek akkor van csak értelme, ha igazi hit van benne.
Isten a szeretetet adta az embereknek, hogy elbírják egymást és a világot.

**************************************************

 Márai Sándor:
Öröm, persze ez nem egészen pontos szó… Egy napon csendes lesz az ember.
Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát.
Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat,
s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki.
Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg…
Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom.
Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette.

********************************************

Márai Sándor:
Kezdem gyanítani, hogy mindabban, ami fontos és másíthatatlan, nincs véletlen.
(…) Vannak pillanatok, amikor játszik velünk az élet, s kissé összecseréli bennünk mindazt,
amiről azt hittük, hogy végleges

 

**************************************************

/Unicafe magazin/

Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel: “Vak vagyok. Kérem, segítsenek!”

Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot. Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit. Az újságíró így válaszolt:
“Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.”
Mosollyal az arcán távozott. A vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt:
“Tavasz van, és én nem láthatom.”

**************************************************

Egy kis poén....

Egy fiatalember a városba költözik és beáll egy nagyáruházba eladónak.- Van valami tapasztalata ezen a területen? - kérdezi a főnöke.
- Persze, én ne tudnék eladni !A manager gondolja, na majd meglátjuk, de tetszik neki a fiatalemberönbizalma.

Az első nap után megkérdezi tőle:- Na, hány vevője volt ma?- Csak egy.- Egy? A többi eladó átlaga napi 20-30! Mennyi volt a bevétele?
- 210.000 dollárt.- Mennyi??? Mit adott el?
- Először eladtam neki 1 pecahorgot. Aztán egy nagyobbat. A végén egy egész horgászfelszerelést. Aztán kérdeztem, hova akar horgászni menni?
Ő fel akart menni az északi partra.
Erre azt tanácsoltam, hogy oda kell egy vitorlás is. Erre elmentünk az osztályra és vett egy dupla motoros Seawind-et, de nem volt biztos benne, hogy a Honda Civic-je el tudja-e vontatni.
Így lementünk a szalonba és eladtam neki egy Mitsubishi Pajero-t 4WD kerékmeghajtással.

- Maga azt akarja mondani, hogy az az ember akart 1 horgot és maga a végén eladott neki egy hajót, meg egy autót?
- Hááát, nem egészen... Az Úr egy csomag tamponért jött be ...
Erre mondtam neki, ha már a hétvégéje így el van b@szva, elmehetne inkább pecázni...

/Pintér Zoltán/

***************************************************

 

Ismeretlen szerző Az élet értelme Egyik pillanatról a másikra a fekete semmiből lassan kezdett előbújni az értelem egy kérdés formájában. - Mi van? Kis ideig ezt ismételte magában, érezte, hogy lassan észre tér, de semmi más nem jutott az eszébe. - Mi van? Mi történt? Erőlködött, hogy teljesen visszatérjen az öntudata, borzasztó rossz érzés volt tudni magáról, de csak azt, hogy van, és mást, semmit. Egy vibráló hangot hallott, mintha egy lemezrúgót pendítettek volna meg, és mintha az öntudatra ébredés előtt is zengett volna, lassan halkult. Automatikusan kinyitotta a szemét, és az jutott eszébe, hogy ha ezt ilyen természetesen meg tudta tenni, akkor a teljes észre térés sem reménytelen. Fekete, homályos volt a világ, hiába erőltette a szemét csak foltokat látott. Észlelte közben, hogy fekszik, egy ágyon fekszik betakarva, érezte magán a takarót és azután a fájdalmat is. Görcsösen, lüktetve fájt a feje, felnyögött a kíntól, meg akarta tapintani a fejét de a keze nem mozdult. A másik kezén is csak az ujjait volt képes megmozdítani, a lábai szintén nem engedelmeskedtek. - Mi történt? Miért fekszik itt? Egyre inkább érezte a külvilágot, a látása is kezdett visszatérni. Egyedül feküdt egy kis fehér szobában, kezéből csövek lógtak ki, és ahogy lassan elfordította a fejét, műszereket látott az ágy melletti asztalon. Most már a keze is nagyon fájt és a vibráló hang újra felerősödött, kis időre újra kihunyt a gondolkodása. De csak pár pillanat volt, és magához térve folytatta a rejtvény megoldását. - Ki vagyok én? Miért vagyok itt? Ahogy erőltette az agyát egyre több adatot, képet volt képes felidézni. Már tudta, hogy kórházban van és azt is, hogy itt töltötte élete nagy részét. Igen, a pszichiátriai osztály, ahol évekig élt, a kezelések, pánik rohamok, amikor üvöltve menekült az őt üldöző sötét hatalmak elől. Újabb kezelések, hetekig tartó elborulások. Micsoda egy értelmetlen, ócska élet, leszámítva talán a gyerekkorát. Iskolába sem járt, csak nézte a családja, ahogy egyre jobban lemarad a korosztályától, otthon lézengett sokáig. 30 éves korában meghalt az édesanyja, attól kezdve rohamosan romlott az állapota, és amikor már kóros lett, bekerült a ,,gyogyóra". Talán Kriszta volt az egyetlen, amire érdemes emlékezni. Ő is ápolt volt itt, leginkább talán a dac hozta össze őket, hogy nekik is lehessen valakijük. Valaki, akire várhatnak, akit szerethetnek. A személyzet nem akadályozta őket semmiben, hiszen amíg egymáshoz tartoztak mindkettőjüknek javult az állapota. Kriszta nemrég egy roham közben agyvérzést kapott, csak pár nappal élte túl. Az eset után aztán nála is súlyosbodott a betegség, még arra emlékszik, ahogy üvöltve menekül láthatatlan kezek elől. Akkor történhetett valami, ami miatt most itt fekszik. Igen az üldözők, akik sugarazták, belepiszkáltak az agyába, sosem volt nyugta tőlük. De most sehol sem érezte őket - csend volt. Azon gondolkodott, hogy milyen nyugodt, összeszedett most, talán elmúlt a betegsége. - De hát miért volt ilyen az élete? Miért? Hirtelen úgy érezte, hogy nincs egyedül. Nagyon rég nem tapasztalt biztonságot, szeretetet érzett, mint gyerekkorában. - Mama, te vagy? Ahogy kimondta, már látta is. Olyan volt, ahogy mindig is emlékezett rá, a kék nyári ruhában, mosolygósan. - Igen én vagyok, azért jöttem, hogy segítsek. - Miben Mama? - Nincs sok időd hátra. - Azt hiszem meggyógyultam Mama, csak nem most kell meghalni? - A halál bármikor bekövetkezhet, készülnöd kell rá. - De Mama miért van így? Miért így kellett élnem? Mi értelme volt az egésznek? - Tudom, nagyon nehéz volt neked, rengeteget vállaltál ezzel az életeddel, de látod nekem így lehetett egy kisfiam, az életem értelme. - Neked Mama? De énnekem? Nekem mi volt az értelme? Én mit kaptam az élettől? Én mit mondhatok el? Miért? Miért volt így? - Mindennek van értelme, megérted hamarosan. - De miért? Miért így történt? Nem jött válasz, minden eltűnt, újabb ájulás, közben két embert látott, akik hívogatóan integettek. Krisztát azonnal megismerte, nyoma sem látszott rajta betegségnek, mosolygott, nagyon szép volt. Idősebb férfi állt mellette, lassan ráeszmélt: a nagyapja. Még gyermekkorában meghalt, nagyon szerette őt. Feléjük intett és közben hirtelen megnyílt egy alagút mellette, sötéten örvénylett, nagyon-nagyon távoli végén kicsi fény látszott. Belépett az alagútba és elindult a fény felé.

Elég

Nemrégiben végighallgattam egy anyuka és a lánya beszélgetését, a reptéren töltött közös idejük utolsó pár percében Bejelentették a járatot. A biztonsági kapu közelében megölelték egymást, és az anya ezt mondta Lányának: "Szeretlek, és eleget kívánok neked." A lány így válaszolt: "Édesanyám, a közös életünk több mint elég volt. Szeretetednél többre nem is volt szükségem. Én is eleget kívánok neked, anyu." Megpuszilták egymást, majd a lány távozott. Az anya odasétált ahhoz az ablakhoz, amely mellett ültem. Ahogy ott állt látszott, hogy szüksége van, és vágyik is arra, hogy kisírja magát. Megpróbáltam nem megsérteni privát szféráját érdeklődésemmel, de ő örült nekem és ezt a kérdést szegezte hozzám: "Köszönt el ön valaha is valakitől úgy, hogy tudta, ez a végső búcsújuk?
"Igen", válaszoltam én. "Bocsássa meg érdeklődésemet, de mitől ez a
Végső búcsújuk?" "Öreg vagyok, és ő olyan messze lakik tőlem. Kihívásoknak nézek elébe, és az, az igazság, hogy a következő utam vissza már a temetésemre lesz"mondta ő."Amikor elbúcsúztak egymástól, hallottam, hogy eleget kívánnak egymásnak. Megkérdezhetem, hogy ez mit jelent?"Mosolyogni kezdett. "Ez egy jókívánság, ami korábbi generációktól lett továbbadva. A szüleim mindenkinek mondták." Egy pillanatra elhallgatott
És úgy nézett ki, mint aki próbál minden részletre visszaemlékezni, majd még jobban mosolyogni kezdett. "Amikor azt mondtuk, "Eleget kívánok neked" azt kívántuk a másik számára, hogy élete végéig elegendő legyen neki a jó dolgokból." Majd, felém fordulva, az alábbi jókívánságot osztotta meg velem, mintha emlékezetből idézte volna: Elegendő napsütést kívánok számodra, hogy jókedved legyen bármilyen szürkének is tűnnek napjaid. Elegendő esőt kívánok neked, hogy még jobban megbecsüld a napot.
Elegendő boldogságot kívánok neked, hogy szellemed élő és örökké tartó legyen.
Elegendő fájdalmat kívánok neked, hogy még az élet legkisebb örömei is nagyobbnak tűnjenek. Elegendő nyereséget kívánok neked, hogy vágyaidat kielégítse. Elegendő veszteséget kívánok neked, hogy még jobban megbecsüld mind azt, amid van. Elegendő köszöntést kívánok neked, hogy felkészítsen a végső búcsúra.
Ekkor sírva fakadt és elsétált. Egy percbe kerül egy különleges embert találni, egy órába megbecsülni, egy napba szeretni; viszont egy egész életbe elfelejteni.

*********************************************************

"Hagytam, hogy amit érez a szívem áthaladjanak az ujjaimon." Lena Y. Liu

/Bár már elmúlt karácsony, de mindig jó ilyen történetet olvasni.../ Monic Wilder: Advent Karácsony előtt négy héttel egy angyal érkezik a Földre. Égkék ruhában jár-kel az emberek között, de azok annyira el vannak foglalva az ünnepek előtti készülődéssel, hogy észre sem veszik. A vásárlási láz - szebbet, nagyobbat, drágábbat, a pénztárgépek kattogása, a reklámok harsogó zaja elnyomja az angyal szavait, a szupermarketek tarka tömege elrejti törékeny alakját. Minden csillog-villog, zenél, követel: vegyél még, még, még... Színes-fényes papírba rejtik az ajándékaikat, lelkük sivárságát. Pedig csupán egy gyertya fénye s egy kis csend elég lenne ahhoz, hogy az angyal a vendégük lehessen. Karácsony előtt három héttel egy másik angyal érkezik. Feladata, hogy aranyszálból szőtt kosarát telepakolja ajándékokkal, s felvigye a mennybe. A kosár azonban nagyon törékeny; a rengeteg összevásárolt játék, ékszer, parfüm, plazma-tv súlya összeroppantaná. Az angyal nem is ilyen ajándék után kutat. Türelmesen, embertől emberig haladva keresi azt, ami súlytalan, végtelen, nem kerül semmibe, mégis mindennél többet ér. Az angyal a szeretet apró morzsáival tölti meg a kosarat. Karácsony előtt két héttel újabb angyal látogat a Földre. Végigjár minden házat, minden otthont, néhol elidőzik néhány percre, máshonnan szinte menekül. Tágas tereken sétál, kivilágított parkokban üldögél, figyeli a beszélgető, egymásra mosolygó embereket. A hidegtől kipirosodott ujjak kulcsolódnak a forralt boros poharakra, gyerekek hancúroznak a frissen esett hóban, félrebillent fejű hóember álldogál egy terebélyes fenyőfa oltalmában. Az angyal örömét leli a látottakban, meg-megérinti az embereket, s azok szívébe békesség, szemükbe ragyogás költözik. A várakozás ünneppé varázsolja a hétköznapjaikat. Egy héttel karácsony előtt angyalok serege érkezik, elhozzák a dalt, a zenét, a táncot. A várakozás lassan véget ér, a megbocsátás egymásba kulcsolja az emberek kezét. Emberekét, akik nem felejtették el várni az angyalokat, akik nem felejtettek el hinni a csodában, akiknek a karácsony nemcsak a díszes fenyőfát, a finom ételeket, az ajándékokat jelenti, hanem a több mint két évezredes titkot is. Ők azok, akik a szent éjjelen fürkészve figyelik az eget, s a csillagok fény A honlap ára 78 500 helyett MOST 0 Ft. Honlapkészítés ingyen: Ez a weblapszerkesztő alkalmas ingyen weboldal, ingyen honlap készítés... Weblap látogatottság számláló: Mai: 22 Tegnapi: 19 Heti: 121 Havi: 380 Össz.: 94 451 Látogatottság növelés Oldal: Akár igaz is lehetne....vagy az? Körforgásban Tegnaptól - Holnapig - © 2008 - 2024 - ditadesign.hupont.hu Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat X A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »